A hősök köztünk járnak, kézenfogva botorkálnak, nehogy elsodorja őket a tömeg
A reptéri busz áll a repülőgép tövében. Már vagy 15 perce. Nem lehet leszállni, még nincs kész a gép. Mellettem egy francia-magyar család. Anyán kenguruban egy négyhónapos baba nyűglődik, utálja az egészet, éhes, már lucskosra csócsálta anyán a blúzt. Meleg van, nincs levegő, a busz ablakai nem nyithatók, az ajtókat meg nem nyitja ki a sofőr. Anya leveszi a babáról a sapkát, a zsebébe gyűri. Majd a két kis zoknit is, azt a másik zsebébe. Próbálja nyugtatni, ringatni a babát, már amennyire az adott körülmények közt ez lehetséges, a szopitáska vállpántját a földön húzza és igyekszik nem belelépni, a vállán kispléd, másikon a saját táskája.
Közben koordinálja a négyéves nagyot, akinek nyilván segíteni kell, hogy a saját kisbőröndjével boldoguljon. Anya beszélget vele, magyarázza neki a repülőket, igyekszik elterelni a figyelmét a nyűglődésről. A kislány franciául kérdez, anya magyarul válaszolgat.
A szívem szakad meg értük. Anyáért is, és az okos, fegyelmezett, jólnevelt nagytesóért is, aki elől a kicsi elviszi a showt, mindenki vele szimpatizál, hogy jaj, de édes, a négyévest senki észre sem veszi. Apa eközben áll a saját és a felesége kézipoggyásza mellett, a telefonját nyomkodja, a horizontot kémleli, próbálja kifürkészni, mi lehet a késlekedés oka.
Végre kinyitja a sofőr a busz első ajtaját, ott lehet leszállni. Akik eddig mosolyogva cuppogtak, gügyögtek a babának, már ők is csak a saját bőröndjükkel és a minél hatékonyabb előrenyomulással törődnek.
Anya meg sem próbál a tömeggel mozdulni, csak sóhajt egyet, próbálja kifújni magából a levegővel együtt a csüggedtséget is, de azonnal összeszedi magát, hogy a négyévesnek már kedves hangon tudja mondani, mi majd később szállunk le. Szinte elhiszem neki, hogy sokkal jobb az izzadságszagú, levegőtlen buszon várakozni, mint a klímás repülőgép felé haladni. Hogy ez a dolgok rendje. Mégis inkább magam elé engedem őket. A busz lépcsőjénél megtorpannak. Anya leszáll, de nincs még egy szabad keze, amivel a négyévesnek segíteni tudna. Egy pillanatig riadtan néznek egymásra, de anyának csak a szemén látszik a riadalom, a hangja nyugodt, a mosolya bíztató. Megfogom a négyéves bőröndjét, leemelem a buszról, leteszem az aszfaltra, majd a kezét, segítek, viens.
Ferihegyen – tudom, hogy Liszt Ferenc, de nekem már Ferihegy marad – még látom őket. Félrehúzódva várják, hogy a tömeg elvonuljon, addig rendezik a soraikat, egy simogatás a négyévesnek, a repülőgép klímája miatt feladott zokni ismét le a négyhónaposról, táska, kispléd, másik táska, Covid-igazolások előkészítve, minden megvan, időközben apa is odaért.
A hősök köztünk járnak. Néha fapados járaton utaznak. Cipelik a bőröndjüket, kézenfogva botorkálnak, óvatosan, nehogy elsodorja őket a tömeg.
Nyitókép: Piqsels
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
