Életben maradni
KÉP ALÁ ÍRÁS
Köntösben, fehér pöttyös selyemsálban, hosszan kitartva a fej fölött a nyerő lapot, odacsapni az asztalra, überelni a két kacagó játszótársat, mint aki mindent visszanyert ebben a pillanatban az élettől. Pedig sovány vigasz. Lesz vigasz egyáltalán? Lehet-e vigasz egy nyerő ütés?
Amikor a hátrasimított hajszálak alatt egyre nagyobb felületen fényeskedik a fejbőr. És amikor az arcszerkezet sem csinosodik többé, ráadásul üveges, látást erősítő kis ablakot kell helyezni a szem elé, hogy a női arcok huncut redőit észrevegyük. Amikor este a pohár csapvíz sem elég biztosan valamennyi pirula bevételéhez, és olykor azt is elfelejtjük, hogy éppen melyiket kell a szánkba hajítani a nap végére fölírt adag szerint.
A férfi idősödve egyre erősebbnek érzi magát, miközben egyre nyugtalanabb az ennek ellenkezője miatt. A szerelem már csak a kút vak mélyén himbálózó vízen szaladgáló, láthatatlan rovar. A büszkeség feltartott kéz, az árvaság nem gyermekkori tragédia, hanem kései valóság.
Ilyenkor, csakis ilyenkor a karcos olaszrizling a hársfa illatot pislogó teraszon két ifjú démon társaságában, olyan, mint valami édes emlék, amiben éppen valóságosan is benne vagyunk. És odacsapjuk a nyerő lapot. Élünk…
Fotó: Fortepan, Selmeczi Levente 1938
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
