„Csak rajtad múlik, hogy ki vagy.” Megállni Isten színe előtt, megállni a tükör előtt
A keresztény vallásnak, mint európai kultúránk alapjának, egyik motívuma az a pont, amikor – életünket bevégezve – megállunk Isten színe előtt. Ott aztán szépen számot adunk arról, mivel is töltöttük földi éveinket. Őszintén, teljesen, hiszen Ő amúgy is mindenről tud, nincs susmus, nincs megmagyarázás. Ott nem számít, hogy mit tett a másik, hogy provokált, hogy parancsra cselekedtünk, hogy nem gondoltuk komolyan stb.
Egyetlen dolog számít: TE mit tettél?
Ez a kérdés visszavezethető a mai ezoterikus és nem-ezoterikus lélekgondozási szakágak bármelyikénél fellelhető gondolatra: minden helyzetben azt kell meghatároznod, ki vagy te. Amit teszel vagy nem teszel, amit gondolsz, amit érzel, az vagy. Egy-egy eseményre millióféleképpen lehet reagálni, ha a belső történéseket is figyelembe vesszük. Hiszen egy bizonyos cselekedet mögött számos különböző motiváció húzódhat meg. Józan mérlegelés? Megérzések követése? Félelem egy esetleges fájdalmas következménytől? Egyéb különösen jó vagy rossz érzés? Ez mind-mind arra ad választ, hogy ki vagy te az adott helyzetben.
Ennek értelmében minden helyzetből tanulunk valamit, ha mást nem, önmagunkról. Gyűlik az „az vagyok, aki…” mappába az információ. A következő lépés ennek a rengeteg információnak a szétválogatása. Tetszik ez nekem, vagy nem? Fel tudom vállalni teljes lelki nyugalommal, vagy engem is zavar, bánt, kínoz, hogy ilyen vagyok? Ha ez utóbbi, tehetek-e bármit, és ha igen, mit tehetek azért, hogy ez megváltozzon?
Nos, ez több életre elegendő elfoglaltságot ad.
Aki valóban az önismeret útjára lép, egy pillanatra sem fog unatkozni! Mindez a történet a tükör előtt zajlik. A saját szemedbe kell nézned. És igen, egyben Isten színe előtt állsz. Ez utóbbihoz ugyanis nem szükséges testileg meghalni.
A legnagyobb keresztény szentek is gyakran említették, hogy Istent ne kívül, hanem önmagunkban keressük. Amikor megállunk a tükör előtt, csak úgy egyedül önmagunkkal, lehetőségünk van Isten színe elé állni. Na persze a tükör, a saját elménk, még könnyen becsapható. Ott még lehet magyarázkodni, hogy nem tehetünk róla, hogy a másik az oka, és különben is, ki ér arra rá, hogy mindig korrekt és tisztességes legyen, amikor a nyelve lóg a fáradtságtól?!
Érthető. Fáradságos, nehéz munka ez. Viszont megéri. Néha-néha, egy-egy kis témát elővéve. Darabonként letisztogatva énünk puzzle-darabkáit, azokat a helyükre téve… és máris közelebb jutottunk önmagunkhoz – és Istenhez. Felelősséget vállalunk – ha már a jogainkra igényt tartunk – azért, akik vagyunk, és amit teszünk. És mindez nem teher lesz, hanem a lelki béke, derű és nyugalom forrása.
No persze ez nem fog mindenkinek tetszeni! Ha például azt mondod, te bizony az a fajta vagy, aki a más gyerekére is rászól, ha az minősíthetetlenül viselkedik, akkor lehet, hogy a szülőtől támadás fog érni, miközben a környezet diszkréten máshová néz. Ha azt mondod, hogy egy férfi esetében teljesen normális ügyintézési módszer, hogy egy bizonyos indulati szint felett behúz egyet, vagy, hogy egy nő esetében rendjén való, hogy pletykál és intrikál (ha már ütni nem tud akkorát), akkor megeshet, hogy egy fontos valaki az életedben viharos gyorsasággal elkezdi pakolni a bőröndjét…
Bármi is az eredmény, az őszinte megállás a tükör – avagy Isten – színe előtt előrevisz. Látni fogod, hogy mennyire „csak egyetlen létező van”, hogy mennyire rajtad múlik, hogy ki vagy.
Látni fogod, hogy nincs értelme a felelősséghárításnak, az áldozathibáztatásnak, ha egyszer az a kérdés: TE mit tettél, TE ki vagy?
Azt, hogy a halálunk utáni megállás Isten színe előtt pontosan hogyan zajlik, nem tudom. De az egyértelmű, hogy akkor már nem lesz mit tenni. Lehet bevallani, lehet sajnálni, de változtatni a dolgokon már nem. Ezzel szemben a tükör előtti meg-megállások még idejében eredményt hozhatnak. Hiszen amíg élsz – addig másképp is élhetsz.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
