Somló vagyok

Meghalt Somló Tamás – olvasom a Facebookon délelőtt.

– Ne!!! – szakad ki belőlem.

– Mi a baj? – kérdezi a 6 éves fiam.

– Semmi baj, minden rendben… – válaszolom.

* * *

Nem akartam neki elmondani az igazat. Somló Tamást jól ismeri – az LGT zenéjén cseperedett. Hároméves korában hónapokig az LGT koncertfilmjeit kellett vele néznünk, hallgatnunk; imádtam én is, az apukája is, bár háromszázadszorra igencsak kezdett unalmassá válni. A fiam azonban ragaszkodott hozzá.

Volt, hogy reggelire étel helyett szaxofont kért.

Másnap meg is kapta a műanyag kis vackot, rettentően örült neki. Kívülről fújta az LGT-slágereket, Somló Tamás lett a példaképe.

A rajongás idővel megszelídült; hajlandó volt más zenét is hallgatni.

Majd elindult a The Voice c. zenés tehetségkutató a tévében, amiben Somló volt az egyik zsűritag. A fiam rögtön felfigyelt nagy kedvencére, s bár a műsor nem Somlóról szólt, főleg miatta nézte. A gyerek Somló-fan maradt – konstatáltuk.

Ekkoriban kezdtük megtanítani neki a fontosabb személyi adatait (bármiféle eshetőségre), s párbeszédes formában néha teszteltük is a tudását.

– Hol laksz?

– Otthon.

– Hogy hívják az édesapádat?

– Az én apukámnak.

– Hogy hívnak?

– Somló vagyok.

Somló és az LGT számomra a fiam első nagy zenei korszakát is jelenti – felejthetetlen.

– Ma éjjel elment Somló Tamás. Vacakabb lett a világ – írja Presser Gábor.

Nem akarom a fiamnak elmondani. Inkább megnézzük a ronggyá hallgatott 2002-es tabáni koncertfilmet. A nagyok különben is halhatatlanok.

Nyitókép: Lakos Gábor