Meghalt Somló Tamás – olvasom a Facebookon délelőtt.
– Ne!!! – szakad ki belőlem.
– Mi a baj? – kérdezi a 6 éves fiam.
– Semmi baj, minden rendben… – válaszolom.
* * *
Nem akartam neki elmondani az igazat. Somló Tamást jól ismeri – az LGT zenéjén cseperedett. Hároméves korában hónapokig az LGT koncertfilmjeit kellett vele néznünk, hallgatnunk; imádtam én is, az apukája is, bár háromszázadszorra igencsak kezdett unalmassá válni. A fiam azonban ragaszkodott hozzá.
Volt, hogy reggelire étel helyett szaxofont kért.
Másnap meg is kapta a műanyag kis vackot, rettentően örült neki. Kívülről fújta az LGT-slágereket, Somló Tamás lett a példaképe.
A rajongás idővel megszelídült; hajlandó volt más zenét is hallgatni.
Majd elindult a The Voice c. zenés tehetségkutató a tévében, amiben Somló volt az egyik zsűritag. A fiam rögtön felfigyelt nagy kedvencére, s bár a műsor nem Somlóról szólt, főleg miatta nézte. A gyerek Somló-fan maradt – konstatáltuk.
Ekkoriban kezdtük megtanítani neki a fontosabb személyi adatait (bármiféle eshetőségre), s párbeszédes formában néha teszteltük is a tudását.
– Hol laksz?
– Otthon.
– Hogy hívják az édesapádat?
– Az én apukámnak.
– Hogy hívnak?
– Somló vagyok.
Somló és az LGT számomra a fiam első nagy zenei korszakát is jelenti – felejthetetlen.
– Ma éjjel elment Somló Tamás. Vacakabb lett a világ – írja Presser Gábor.
Nem akarom a fiamnak elmondani. Inkább megnézzük a ronggyá hallgatott 2002-es tabáni koncertfilmet. A nagyok különben is halhatatlanok.
Nyitókép: Lakos Gábor
hirdetés