„Elsírom egy rózsaszálnak”
KÉP ALÁ ÍRÁS
Amikor 1940-ben a Fiumei úti Sírkertben eltemették Magyari Imre cigányprímást, „még a fák is sírtak”. A koporsót szállító hintó környékén, mint valami bús varjak gyülekeztek a muzsikus kollégák, nehéz kabátjaik a megtartó föld felé húzták őket, volt, aki csokornyakkendőt kötött, mások esernyőt is hoztak a hegedű mellé, gondolták, az égieknek is elhúzzák a nótáját az áprilisi szemerkélésben.
Elől, keménykalapban a doájen prímás, úgy tartva a hangszert, mint valami csecsemőt, akitől a maga felemelkedését és boldogságát is várja az ember, akiben nem óhajtana csalatkozni, de nagyobb becsben tartja a tulajdon életénél. Ilyen a cigányprímásoknak a hegedű és a kicsikét tokás, fehéredő bajuszú, jó kedélyű Magyari Imre sem gondolta ezt másképpen, amikor a Hungária Szálló éttermében megbillentette derekát, fölé hajolt egy mámorító desszertnek és annak fogyasztóját, valami meggondolatlanságra fogékony úri kisasszonyt sármírozni kezdett.
Balatoni lélek volt, Siófokon az apja zenekarában kezdett el muzsikálni a kicsi Magyari, végtelennek érezve a ködös tavat, ami sokunkat megcsalt már azzal az ábránddal, hogy van nekünk tengerünk. Aztán Radics Béla segédprímása lett, fölment Budapestre, hogy immáron önálló zenekarával lehozza a csillagokat is az égről a Royal Szálló vendégeinek.
„Elsírom egy rózsaszálnak…” – szólt a saját nótája, s akik sötét kendőben ott állnak a temetői menetben, talán akad közöttük valami régi hallgató, aki most is ugyanezt a dallamot dúdolja magában és a szeme megtelik az önsajnálat sós könnyeivel. Milyen régen volt, és mennyire világosabban fénylett az ég, s akkoriban a közeledő vihar felhőit milyen borzongatóan zárta magába a szoknyája, megfékezni a csiklandó szelet. Ő már akkor is tudta, hogy „akinek nincsen lelke, megvan az már úgyis verve.”
A temető a legmélyebb csend előszobája, milyen különös benne a hegedűszó. Ami még akkor is szól a női szívekben, midőn odahaza a fekete ruhájukat a szék támlájára terítik. Ez a mi reményünk, talán marad valami belőlünk, ha dallamok voltunk egykoron, vagy békítő szép szavak.
Fotó: Fortepan 1940, Kiss Károly
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
