„Elsírom egy rózsaszálnak”

KÉP ALÁ ÍRÁS

Amikor 1940-ben a Fiumei úti Sírkertben eltemették Magyari Imre cigányprímást, „még a fák is sírtak”. A koporsót szállító hintó környékén, mint valami bús varjak gyülekeztek a muzsikus kollégák, nehéz kabátjaik a megtartó föld felé húzták őket, volt, aki csokornyakkendőt kötött, mások esernyőt is hoztak a hegedű mellé, gondolták, az égieknek is elhúzzák a nótáját az áprilisi szemerkélésben.

Elől, keménykalapban a doájen prímás, úgy tartva a hangszert, mint valami csecsemőt, akitől a maga felemelkedését és boldogságát is várja az ember, akiben nem óhajtana csalatkozni, de nagyobb becsben tartja a tulajdon életénél. Ilyen a cigányprímásoknak a hegedű és a kicsikét tokás, fehéredő bajuszú, jó kedélyű Magyari Imre sem gondolta ezt másképpen, amikor a Hungária Szálló éttermében megbillentette derekát, fölé hajolt egy mámorító desszertnek és annak fogyasztóját, valami meggondolatlanságra fogékony úri kisasszonyt sármírozni kezdett.

Balatoni lélek volt, Siófokon az apja zenekarában kezdett el muzsikálni a kicsi Magyari, végtelennek érezve a ködös tavat, ami sokunkat megcsalt már azzal az ábránddal, hogy van nekünk tengerünk. Aztán Radics Béla segédprímása lett, fölment Budapestre, hogy immáron önálló zenekarával lehozza a csillagokat is az égről a Royal Szálló vendégeinek.

„Elsírom egy rózsaszálnak…” – szólt a saját nótája, s akik sötét kendőben ott állnak a temetői menetben, talán akad közöttük valami régi hallgató, aki most is ugyanezt a dallamot dúdolja magában és a szeme megtelik az önsajnálat sós könnyeivel. Milyen régen volt, és mennyire világosabban fénylett az ég, s akkoriban a közeledő vihar felhőit milyen borzongatóan zárta magába a szoknyája, megfékezni a csiklandó szelet. Ő már akkor is tudta, hogy „akinek nincsen lelke, megvan az már úgyis verve.”

A temető a legmélyebb csend előszobája, milyen különös benne a hegedűszó. Ami még akkor is szól a női szívekben, midőn odahaza a fekete ruhájukat a szék támlájára terítik. Ez a mi reményünk, talán marad valami belőlünk, ha dallamok voltunk egykoron, vagy békítő szép szavak.

Fotó: Fortepan 1940, Kiss Károly

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

14 + egy =

hirdetés