Felnőttek által megrontottan. Isten óvja a gyerekeinket!
//Kutyás kolléga meséli a minap a futtatón, hogy játékos vizslája egyszer rárontott egy járókelőre. Nem történt komolyabb baj a szétnyálazott ruházatot és az ijedtséget leszámítva, mentek is volna tovább, amikor a gazdi arra eszmélt, hogy valaki rálőtt. Nem tudni, mivel – játékfegyverrel vagy gázpisztollyal, esetleg élessel, mindenesetre mázlija volt, nem érte találat. Nem tudni, hogy a kutya volt a célpont vagy ő. Persze ezt sem akartam elhinni, ilyen meredek helyzetekben remekül működik a struccpolitika – nem, nem akarom elhinni, hogy bárkivel bármi (rossz) megtörténhet. Nem akarom elhinni, hogy támadás érhet a Margitszigeten, továbbra is szeretnék nyugodtan sétálgatni a zenélő szökőkút környékén a fiacskámmal, nem szeretnék félni, ha véletlenül egy aluljáróban kötünk ki, nem akarom szuggerálni azt sem, hogy nem szabad vele a város sűrűjében villamosozni, nyáron 20 óra után kint maradni, és kerülni kell a tömegrendezvényeket.
Ha félek, félelemre nevelem. Ha szorongok, átveszi.
Pechjére a kutyás sztorit kénytelen volt végighallgatni, mert a kolléga nem gondolta végig, hogy hajmeresztő meséje totálisan alkalmas cseperedő fiacskám nyugalmának megzavarására. Az én nyugalmamnak is lőttek aznapra – az eset után gyermekem minimum száz kérdést tett fel. Úgymint: milyen pisztollyal lőtték le a bácsit? Miért lőtték le? Kihívta a rendőrséget? Börtönbe viszik a pisztolyos embert? Minket is lelőhetnek az utcán?
Mondhatom, kellemes hangulatú délután volt. Nem elég, hogy az iskolában is ragad rá a hülyeség kortársaktól, még ez is… Napok óta egyik osztálytársa meséivel traktál. Nem tudom, hogy a kisfiú fantáziája élénkebb-e az átlagosnál vagy az én fiamé. A madafaka és az anyád! szitokszavak biztosan nem itthon ragadnak rá, ha ki is csúsznak csúnyább szavak, a madafaka hiányzik a szótáramból, anyázni pedig a legritkább esetben SEM szoktam előtte, azon egyszerű oknál fogva, hogy én vagyok az anyukája. (Ha magamat óhajtanám szidni – előfordul -, szofisztikáltabban adom elő.) Vagyok olyan szerencsés, hogy az apukája sem szeret anyázni. Gyermekemnek fogalma sincs arról, mit jelent a madafaka, de tudja, hogy valami csúnyát, s most már valahonnét azt is, hogy a jó édesanyákkal kapcsolatos. A kedvencem, amikor felveti, hogy bezzeg az osztálytársának milyen izgalmas élete van (nyilván hozzánk képest). Például fegyvereKET vásárolnak családilag, mert készülnek a háborúra – Franciaországba mennek majd harcolni. (?!?!) Ráadásul nemcsak pisztolyokat, hanem machetéket is vettek, hogy le tudják fejezni az ellenséget… (?!?!) Az osztálytárs családjában állítólag karambitok is akadnak. Háromszor kérdeztem vissza, hogy miről beszél, majd rákerestem a gugliban és…elszédültem.
Magyarázhatom neki, hogy az agresszió agressziót szül. Hogy nem gyilkolászhatunk kedvünkre. Hogy az élet nem videójáték, nem film, nem mese. Hogy a fegyver nem játék.
Vérfagyasztó, hogy egy hétéves gyerek gondolatban fegyverkezik, háborúra készül, trumpozik, madafakázik, anyázik…
És akkor olvasom az újságban: iskolákban alakítana ki lőteret a KLIK. Valamit nagyon elrontottunk. Globálisan és generálisan.
Isten óvja a gyerekeinket!
Alapító-főszerkesztő
Több mint két évtizedet töltöttem az írott média világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbálhattam magam újságíróként, szerkesztőként. 2006-2012 között leginkább építészeti szakújságíróként, PR-szakemberként voltam aktív, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem.
Az eletszepitok.hu weboldalt 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszakanyarodtam eredeti hivatásomhoz; gyermekjóléti alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom, prevenciós, edukációs, pályaorientációt támogató foglalkozásokat tartok, érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a szociális kompetenciafejlesztés és a készségfejlesztés áll. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetben szereztem mesterdiplomát, okleveles szociális munkás, felsőfokú intézményi kommunikátor, újságíró és kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem.
