Anyám levele
Egy 20 esztendős ifjú hölgy 1946 júniusában levelet írt Bözsi barátnőjének Nádasdról, ahová szüleivel Erdélyből telepítették ki a háború vége felé. A levél írója, aki édesanyám volt, egyebek mellett Pozsony felől érdeklődött: „Mi van a házunkkal, teljesen kisajátították?, Szt. Antal nem működik?, A Lelkes lányokkal mi lett? Teri, Ancsi?, Kleberc Karcsi? Neusser lányok, A Valika otthon van? Élelmiszerekkel és ruházati cikkekkel, hogy vagytok? Lehet valamit venni?”.
És persze Erdélyről is írt, ahonnét érkeztek a kis vasi faluba: „Hála Istennek, a házunkat nem érte nagyobb baj. Kis tatarozással mindent rendbe hoztak. Most újból zöld futó simul az emlékekkel dús öreg házfalhoz, muskátlik nyílnak a tornácokon és a teraszon, és futórózsát lenget a szél a lépcsőfeljárón. A kertek dús gyümölcsöt ontanak, a ház elő pedig pompáz a gyönyörű virággruppoktól. Ne fájjon a szív, amely oly boldog volt az erdélyi nyárban. Ne feledd, a hegyekben élni dupla öröm.”
Akadt némi évődő pletykálkodás is a sorok között: „Írod Bözsikém, hogy fülig szerelmes vagy, de a férjhez menéssel még várhatsz egy-két évig… Nem mondom, ilyen világban férjhez menni, eléggé körülményes, meg a kelengye körüli bajok, a háborús cselekmények következtében igénybe vett holmik siratása stb. stb. mind megnehezítik egy leányszív legfőbb vágyát… Remélem, azért legalább egy röpke gondolat felém is szállni fog, mikor megtörténik a nagy esemény és értesítesz, hogy Mária, íme, már menyasszony lett belőlem, nemde, vagy minden külön értesítés helyett csak megleped vele a világot, benne engem is?… Ilyet ne tegyél, mert akkor igazán levonom a konzekvenciát rólad.”
És persze volt egy röpke beszámoló az új világról, a szokatlanul új életről, a levél végén pedig megcsendült a türelmetlen búcsúzkodás: „Augusztus elsejére megtörténnek a söprések és akkor pár nem éppen jó emberről én is elénekelhetem, hogy ballag már a vén diák…látod, egész jó a humorom, pedig, ha tudnád, hogy mit érzek, szegény anyukáékat sajnálom, mert igen aggódnak, hogy mi lesz a csemetéjükkel… Jársz-e szórakozni? Itt többször van valami kulturális megmozdulás. Néha még cigányzene is. Barátnőmmel meg szoktuk nézni az ilyen előadásokat… Bözsikém, írjál sokat!!! Sok csókot küld, szeretettel gondol rád: Marika… Ui: Kollárovics Gyula Kollányi lett, június 16-án volt az első szent miséje Szombathelyen. Gyula játszotta egyszer Szt. Ferencet a szabadtéri előadáson, Starek Janival voltak együtt…”
Egy szellemes, csörfös, Pozsonytól Erdélyig otthonosan mozgó fiatal lány levelét olvasom, akinek – bár az édesanyám volt – így, ezt az arcát, soha nem ismertem. Mert, ahogy átfújtak rajtunk fagyosan az ötvenes évek, és mind nehezebbé vált a lélegzetvétel, pláne egy csíkszentmihályi Vinczeffy Mária Anna névvel, Vinczeffy Péter és Elisabeth Berger lányaként, édesanyám tündéri vidámsága halk szomorúsággá változott.
Férjhez ment, fiúkat szült. És egyre ritkábban szólítgatta Bözsikét, egyre ritkábban emlegette a pozsonyi házat és az erdélyi tündérkertet, viszont egyre gyakrabban hívott orvost a nagyszüleimhez. Teli lábosokat varázsolt a sparheltre, dolgozni járt, s közben rezzegette a fiúkat. Vad voltam, a pozsonyi rokonok Janosiknak, mások Rózsa Sándornak neveztek, magamat indiánnak gondoltam. És mindezt szelíd egyensúlyban kellett tartani. És anyám ezért az egyensúlyért (ami táplálta mindannyiunkban a reményt, hogy jó élni), lassan lemondott mindenről, amit fiatal lányként hátrahagyott, és lemondott önmagáról is, arról, ami lehetett volna.
Mert az anyák, miattunk változnak mássá, a szép tervekre csomót kötnek, hogy el ne feledjék, de majd csak akkor kezdik úgyis kibogozni, amikor már nem lesz értelme. Az anyák önmagukat adják, a jövőjüket azért, ami majd nekünk egyszer a múltunk lesz. Mutatják az utat, eligazítanak, választ adnak a kérdéseinkre.
És ahogy nem tudtam meg soha, hogy milyen volt az a 23 éves ifjú nő, aki Nádasdról írt keserűen vidám levelet Bözsikének, úgy ő sem tudta meg, hogy mivé válhatott volna, ha végleg Pozsonyban marad. Így csak arra kaphatott választ például, hogy milyen vagyok én, amikor pazarolni kezdem az életemet és megtudhatta, hogy talán ez jobban fáj, mint az elveszített éden.
Anyának lenni, végletes önfeladás, az énszeretet nehéz megtagadása. Soha nem lehetünk elég hálásak érte,
pláne, ha a köszönet különös mondatait úgy forgatom a fejemben, hogy a temetői járda apró kavicsai csikorognak a cipőm alatt…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.