Bocsánat

Beszaladtam az egyik Kasszás Erzsi-féle üzletbe hűtött ásványvízért. Ahogy bóklászok a pultnál, és keresem a hűtött vizeket, megszólít egy fiatalember. Húszéves lehet, annál nem sokkal több. Helyes fiú, kifejezetten sármos, kék farmernadrág, fekete galléros póló van rajta, úgy néz ki, mint bármelyik más huszonéves sármos srác. Elsőre civilnek – vásárlónak – nézem, de ahogy felém fordul, látom a pólóján a hárombetűs logót. A bolt alkalmazottja. Kérdezi, tud-e segíteni? Jólesik az előzékenysége, természetesen tud segíteni, válaszolom, hűtött zöld Theodórát keresek. A fiú néz rám kikerekedett szemekkel, látom, hogy nincs képben. Talán nem ismeri ezt az ásványvizet, nem tanították neki a kereskedelmi iskolában…? Nem értem, hogy mit nem ért. A tekintete pár másodpercnyi csend után kezd zavaróvá válni, oldanám a helyzetet.

– Miért néz rám úgy, mint aki nem érti, amit mondok?!

– kérdezem tagoltan-modorosan, félrefordított fejjel. Gyanús, hogy ez a kedves srác a bolondját járatja velem…

– Hallássérült vagyok –

válaszol érzelemmentesen, tényszerűen, s rámutat a bal fülében diszkréten megbújó hallókészülékre. Csak egy vékony huzal látszik a füle előtt, annak is a nagy részét takarja sötétbarna haja.

Morzsolgatom magamban a szavakat: Miért néz rám úgy, mint aki nem érti, amit mondok?! Lejátszom magamban párszor a jelenetet, ahogy félrefordított fejjel kérdőre vonom. Jó lenne megsemmisülni, de legalább elsüllyedni…

– Bocsánat!

Felment egy halovány mosollyal. Mindennapos eset – ilyenek a halló emberek…

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × kettő =

hirdetés