Minden, amit érdemes volt szeretni. Különös időutazás Millával. Az ötödik elemtől a hetedik Kaptárig
Mi lenne belőlünk, a lélek salakját az asztalra borogató firkászokból, ha nem állnának mellettünk halántékunkhoz szegezett tollal a kötelező penzumok, és a gondoskodás, a hűség, a bizalom finom illatát árasztó szerkesztőnők? Alighanem úgy volnánk az írással, mint megbetegedett ember a saját nyavalyájával, csak akkor fordulnánk orvosdoktorhoz, amikor az már végképp elkerülhetetlen.
Pedig voltaképpen hálásnak kellene lennünk, mivelhogy a szürkére szomorodott délutáni ködből rángat ki a jóravaló kényszer, s nógatjuk magunkat arra, hogy belefeledkezzünk egy tágabb, kékebb és a kihúzott kötélen fehérre mosott szavakat szárogató világba. Példának okáért, ezúttal is csak fogom magam és a legújabb Kaptár-film kapcsán megzenésíthetem a drága és meseszép Milla Jovovichot.
Megvallom, maga a film egyáltalán nem érdekel, ki nem állhatom a videójátékok megfilmesített erőlködéseit, amiben úgy bújnak elő a zombik, mint a zöld hátú legyek a szurokkal lekent falú, ammónia szagú régi reteráton.
Ellenben Milla Jovovich láttán olyasfajta gyengeséget érzek, mint amikor ifjú óvónők térdükre könyökölnek a méreten aluli kis széken, s azokat a kisdedeket bámulják, akik oldalukra fekve szunyókálnak délután a kihajtott ágyikókon, szilvalekvárról álmodozva.
Milla a kifakadt sebű Kijevben született az akkori Szovjetunióban, s ha leírom az édesanyja, Galina Loginova színésznő nevét, rögtön a Mari Köztársaságban felfedezett szalmaszőke Galina jut eszembe, akivel együtt forraltuk a teához való csapvizet a birodalom egyik panel épületében. S lám, ha nem magasodik fölém a kötelező penzum kísértete, most Galina emléke sem ülne mellém szemlesütve.
Visszatérés a kék lagúnába (1991)
Az édesapa, Borgi Jovovich, ez a szerb gyermekorvos később Londont választotta lakóhelyül és vitte magával Millát, akiből aztán az egyik legfelkapottabb fotómodell lett. Az olasz Lei magazintól kezdve számtalan színes csodában jelent meg fotográfiája, hamarosan megindító szépségéért, törékeny alkatért és cukorral meghintett, éledező briósra emlékeztető mellecskéiért volt oda a férfiak hada, no meg a divatkreátorok, mint például Calvin Klein.
Jöttek a filmek, Milla tért vissza a kék lagúnába, a „Nagy kékség” francia rendezője Luc Besson is elveszett a felkavaró zöldeskék szemekben, és megalkotta az Ötödik elem Leeloo-ját, a valaha volt legszebb és legizgalmasabb földönkívülit.
Szépséges kamaszfiú, a legigazabb tinilány volt a Jeanne d’Arcban, és volt okunk hinni, hogy az ezredforduló új Marlene-jét, vagy Audrey-ját lássuk benne. Ahogy mozdult a vásznon, megfeledkeztünk a gondolkodás fontosságáról, ahogy mosolyogni kezdett, valami átfújt a szobán, ami egyszerre volt lágy és permetező, meleg és borzongatóan hűvös.
Jeanne d’Arc – Az orléans-i szűz (1999)
Az ötödik elem (1997)
És akkor elnyelte A Kaptár… Zombigyilkoló lett „az járta róla, nevettünk, ha ez szóba jött, nem, ez nem lehet” Milla.
A Kaptár – Utolsó fejezet (2016)
Oroszul beszélt egy reklámfilmben, édesanya lett és leforgatta a hetedik Kaptárt. És talán már el is felejtjük, ha nincs ez a motoron rodeózó, gyilkos, tüzes golyókat köpködő hetedik rész, ha nincs ez a mögöttünk leselkedő kötelező penzum, amit édes szerkesztőnők megnyugtatására vagyunk kénytelenek abszolválni. Mert az alaposság jegyében megpróbálunk persze utánaolvasni, aztán igyekszünk utánanézni, és Milla néz vissza ránk és Galina, és mi magunk, és egy átsuhanó pillanatban minden, amit érdemes volt szeretni. És ha Millát nézem, neki elhiszem, hogy szép dolog eltölteni itt néhány különös esztendőt…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
