Lemenni nap-nap után a vízre

Van egy látszólag teljesen értelmetlen, sokszor ismétlődő, különös szokásuk a vízparti embereknek, ami éppen értelmetlensége és látszólagossága okán rokonságban áll a lélek legmélyebb rejtelmeivel.

Lemenni nap-nap után a vízre, legyen az tenger, tó, vagy folyó éppen.

Csak annyit tudok – és ez bizonyára nem sok -, hogy amikor hazamegyek a szülővárosomba, szinte az első utam a folyóhoz visz. Állok a partján, nézem a vizet, leülök egy fatörzsre, a kutyorokban kishalak randalíroznak, itt-ott oldalról besimított ágakból igazit kamu-hajat magának a meder, és miközben nem történik semmi, bennem valami megkopott, szemcsés film kezd pörögni.

És persze az sem igaz, hogy nincs változás, hiszen minden nap más arcát mutatja a folyó, hol tiszta, mint a kisgyerekek szerelme, hol pedig sárral dobálja a mélyben úszó tátogókat. És ezt látni kell minden nap. Vonz és húz, pedig csak állunk a partján és nézünk, nézzük a korai párákat, vagy az esti megvakulást, nézzük a semmit, nézünk magunkba.

És ott a Balaton, amit szintén minden áldott nap látni kell, ha már arra vitt a jó sorunk, mert tegnap kékre festett mindent körülöttem, meghagyva abban az illúzióban, hogy ez itt a tenger, ma zöld átkokat szór és meglehet, holnap szürkén pöröl a Jóistennel. Soha nem lehet tudni és talán ezért kell tudni minden nap, ezért kell látni, és a partján állva tanulni a szerénység kínos leckéit.

Néha azonban, amikor képzeletben átsuhanok a folyó felett, apámat keresve a parton, ahogy karba font kézzel néz föl az égre, vagy az Ördög-szikla felé, azt gondolom, hogy madár voltom veti árnyékát a naptól fényes vízre. A madár, ami visszarepül a folyóra és lent a mélyben a szaladó, áttetsző víz alatt mindig ugyanazt az arcot látja lágyan vibrálni. És leszáll és kortyol belőle és repül tovább.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

hat + 8 =

hirdetés