Lemenni nap-nap után a vízre
Van egy látszólag teljesen értelmetlen, sokszor ismétlődő, különös szokásuk a vízparti embereknek, ami éppen értelmetlensége és látszólagossága okán rokonságban áll a lélek legmélyebb rejtelmeivel.
Lemenni nap-nap után a vízre, legyen az tenger, tó, vagy folyó éppen.
Csak annyit tudok – és ez bizonyára nem sok -, hogy amikor hazamegyek a szülővárosomba, szinte az első utam a folyóhoz visz. Állok a partján, nézem a vizet, leülök egy fatörzsre, a kutyorokban kishalak randalíroznak, itt-ott oldalról besimított ágakból igazit kamu-hajat magának a meder, és miközben nem történik semmi, bennem valami megkopott, szemcsés film kezd pörögni.
És persze az sem igaz, hogy nincs változás, hiszen minden nap más arcát mutatja a folyó, hol tiszta, mint a kisgyerekek szerelme, hol pedig sárral dobálja a mélyben úszó tátogókat. És ezt látni kell minden nap. Vonz és húz, pedig csak állunk a partján és nézünk, nézzük a korai párákat, vagy az esti megvakulást, nézzük a semmit, nézünk magunkba.
És ott a Balaton, amit szintén minden áldott nap látni kell, ha már arra vitt a jó sorunk, mert tegnap kékre festett mindent körülöttem, meghagyva abban az illúzióban, hogy ez itt a tenger, ma zöld átkokat szór és meglehet, holnap szürkén pöröl a Jóistennel. Soha nem lehet tudni és talán ezért kell tudni minden nap, ezért kell látni, és a partján állva tanulni a szerénység kínos leckéit.
Néha azonban, amikor képzeletben átsuhanok a folyó felett, apámat keresve a parton, ahogy karba font kézzel néz föl az égre, vagy az Ördög-szikla felé, azt gondolom, hogy madár voltom veti árnyékát a naptól fényes vízre. A madár, ami visszarepül a folyóra és lent a mélyben a szaladó, áttetsző víz alatt mindig ugyanazt az arcot látja lágyan vibrálni. És leszáll és kortyol belőle és repül tovább.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.