Papsajt
Régi nyarakon árnyas udvarban, a kerítés mellett mindig megtaláltam. Remegett a délutáni levegő, mint a tanárnőjébe szerelmes gimnazista, a forróság gorombán nyaldosta a semmitől sem védett felületeket, de ott a fal menti csendben, zölden, magokkal feldíszítve várt és kínálta magát a papsajt. Hódolva mellétérdeltem, lehúztam néhány magot, aztán kiválogattam a tenyeremből a haszontalan füveket. Lassú, körülményesnek tűnő művelet volt, lomhán múlt a simogató idő, akár az augusztus.
A magokat beletömtem a számba, élveztem a kicsi növény sajtos ízét, a délután ízét, a méltósággal araszolgató élet ízét. Mert szinte minden lassúbb, halkabb és kimértebb volt. A papsajt majszolása, a balkonra kiteregetett Mos6-illatú ágyterítők remegése, a fejüket sértődött hölgyként hátracsapó gólyák hisztérikus kelepelése a kéményen, a tengerkék égen sikló megannyi hófehér fürdőhab. És mintha minden kisebb lett volna. Az öröm is, a bánat is.
Kicsi az utcabálról hazakísért lányok csókja a félhomályos, szapora szívveréstől reszkető lámpával megvilágított lépcsőházban. Olyan éppen csak szájhoz érős, de őrült reményekkel és vágyakkal búcsúzós. Kicsi, mint a kilincsen megülő fény, a kíváncsi pókok bánata az elhagyatott sarkokban.
S ahogy megült az éjszaka a városka szívében, csak Gigler Sanyi bácsi borízű feleselését lehetett hallani, aki görcsösen kapaszkodva bírt lemászni a Köpködő magas lépcsőin, miközben fáradt lélekkel kérte számon az amerikaiakon, hogy még mindig nem kezdték meg a beavatkozást.
A papsajt a fal mellett lapult, másnapra tartogatta az új magok ébredését, a bogarak ijedt zizegéssel köszöntek el a fénytől, ami vezette őket, és újból minden kicsinek tűnt és csendesnek. Mégis méltósággal telinek.
Miért akarja ma mindenki túlordítani, túlszerepelni, túlszárnyalni, túlélni a másikat? És mi lett a papsajttal a kerítés mellett?
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
