„Felesleges rosszindulatot feltételezni ott, ahol a hülyeség is mindent megmagyaráz”. Az immorális és az amorális ember

Nemrégiben egy kávézóban megütötte a fülemet egy beszélgetés.

– Azt hittem, az emberi aljasságnak van határa, de úgy látszik, tévedtem.

– Biztos vagy benne, hogy ez mind aljasság volt, nem egyszerűen arról van szó, hogy fogalmuk sincs, mit művelnek, és egyszerű tudatlanságból csinálták?

Ezután vita indult arról, hogy mi a különbség, nekem viszont indulnom kellett, így a folytatásról lemaradtam. Eszembe jutott apám kedvenc mondása: „felesleges rosszindulatot feltételezni ott, ahol a hülyeség is mindent megmagyaráz”. Ez kiindulásnak jó, de ássunk egy kicsit mélyebbre.

Fotó: Jean-Baptiste Mondino, W Magazine April 2011

Van az immorális viselkedés, amit „erkölcstelen”-nek fordítanak, és van az amorális, ami „erkölcs nélküli”-nek felel meg. Hangsúlyozom: valójában nem az egész ember immorális vagy amorális, hanem egy-egy helyzetben tanúsított viselkedése ilyen vagy olyan.

Mindkettővel lehet jócskán kárt okozni, ám az, aki elszenvedi az immorális vagy amorális viselkedést, egészen másképp reagál. Melyik a rosszabb a kettő közül? A válasz nem egyszerű: mikor-kinek-melyik fáj jobban. Mindenesetre, lelki békénk lehető legjobb megőrzése érdekében hasznos megfigyelni e két minőség közti különbséget.

Az immorális verzióban az ember tudja, hogy mi lenne a „helyes”, erkölcsös cselekedet, ám saját érdekei mentén megszegi a szabályokat. Az amorális cselekszik, ahogy benső mintája diktálja, és nem tudja jónak vagy rossznak megítélni önnön tetteit, mert fogalma sincs arról, hogy mi az „erkölcsös” verzió, hogy mi lenne a szabályos. Sőt, arról sincs fogalma, hogy ilyesmi létezik.

Ebből következően, a helyzet nyomása alatt az immorális – mivel tudja, hogyan „kellene” cselekednie – a „helyes” viselkedésre fog váltani, mert pontosan tudja, mi az. Ezért lehet rá sikeresen nyomást gyakorolni. Az amorális viszont teljesen kiszámíthatatlanul fog reagálni, ugyanis fogalma sincs nemcsak arról, hogy „helytelenül” cselekszik, de arról sem, hogy létezik helytelen és helyes viselkedés az adott témakörben.

Ilyen szempontból tehát

az amorális ember „veszélyesebb”, mint az immorális. Ez utóbbi, ha kellő erőhatás éri, helyesen fog cselekedni. Az amorális viszont teljesen kiszámíthatatlan.

Egy konkrét példával megvilágítva: gyér forgalmú sokadrendű út, a széle olyan rossz állapotú, hogy jóérzésű ember nem szívesen kínozza vele az autóját, így, ha tehetem, mert nem jön senki szembe és mögöttem sem lohol valaki, láthatóan gyorsabban, mint ahogy én haladok, bizony megszegem a szabályt, és behúzódom az út közepére, átlógva a szembejövő forgalom sávjába. Ám tudom, hogy milyen szabályt és hol szegek meg, ha tehát feltűnik egy másik jármű, szépen visszahúzódom a saját sávomba, halkan bocsánatot kérve a megkínzott lengéscsillapítóktól és egyéb alkatrészektől. Egy amorális viselkedés itt az lenne, ha fogalmam sem lenne arról, hogy azon az úton a közlekedésnek egyáltalán vannak szabályai, arról pedig végképp halványlila gondolatom sem lenne, hogy mégis mik azok, és mit kellene tennem. Ha tehát megjelenik szemben egy kamion, akkor csak a Jóisten tudja, hogyan reagálnék…

Egy helyzetben amorálisnak, azaz lényegében teljesen tudatlannak lenni fájdalmas lehet. Az immorális viselkedés korlátozása is kellemetlen, mert hiszen épp azért cselekszünk úgy, ahogy, mert az lenne nekünk a jó, s ezt most – milyen bosszantó! – nem engedik. Ha azonban fogalmunk sincs, mégis mit várnak tőlünk, az szorongást kelthet.

Képzeljünk el egy embert, aki úgy nevelkedik, világtól elzártan, mondjuk egy tanyán, hogy soha senki nem mondja neki, hogy takarja el orrát-száját, ha köhög vagy tüsszent, hogy ne túrja az orrát, hogy csukott szájjal egyen, sőt, még késsel-villával enni sem tanítják meg. Aztán fogjuk ezt az embert, vigyük el egy jobbféle étterembe, s adjunk neki annyi utasítást csupán, hogy „viselkedj rendesen!”. Mi lesz az eredménye? Emberünknek fogalma sincs, mit értünk „rendes viselkedés” alatt, tehát a fent felsoroltakat sorra el fogja követni, s nem érti, miért fogják végül eltávolítani… Elveszíti a talajt a lába alól, és ráadásul nem is tanul a szituációból az égvilágon semmit. Marad amorális, aki most már szorong is.

Fontos különbség még, hogy mindezek miatt az immorálisra, ha bennünket sért a viselkedése, tudunk haragudni, az amorálisra nem igazán.

Elsőre azt hihetnénk, ilyen szempontból jobb, ha az a „másik” amorális, mert ott nem lesz bennünk harag. Ám ez nem igaz. A harag egy nagyon jó csatorna, amint keresztül a bennünk keletkezett feszültséget, frusztrációt el tudjuk vezetni.

Van célpont, lehet rá lőni, köpni, haragudni. Teli szájjal szidhatjuk „a rohadékot”, s máris kicsit könnyebb… Különösen, ha ki is fejezzük a haragunkat immorális embertársunk irányába: mivel pontosan tudja, hogy hol szegett szabályt, mivel okozott kárt, a „küldeményünket” a „címzett” át fogja venni. Haragunk, neheztelésünk nem marad a levegőben lógva.

Az amorálisnál viszont ott a stoptábla: „hát az a szerencsétlen nem is tudja, hogy ártott nekem!”. Máris nyilvánvaló, hogy akárhogy haragszunk is rá (vagy szeretnénk), nem megy, megszorul valahol útközben. Nem fogja venni az adásunkat, és nem tudunk pusztán az indulatunkkal hatni rá. A frusztráció, a feszültség viszont ott van. S amíg mi vagyunk mérgesek, addig a méreg bennünk van, bennünket pusztít.

Ezért fontos megfigyelni, felismerni és helyén kezelni egy-egy „szabályszegő” viselkedést. Ha ugyanis kiderül, hogy a „tudatlanság” van az események mögött, nem a tudatos erkölcstelenség, akkor másképp kell az indulatainkat kezelnünk. A direkt harag nem megoldás. Kell egy másik csatorna, ahol el tudjuk vezetni magunktól, nem ártva másoknak. S ha szükséges, „morált” kell adni az amorálisnak. Ez pedig sokkal nehezebb feladat – ám sokkal nemesebb is – mint egyszerűen haragudni rá.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × 3 =

hirdetés