Tiszta erőből nyár
KÉP ALÁ ÍRÁS
Talán az utolsó tornaóra (szakszerűbben testnevelés, de hogy is lehetne egy kamasz testet nevelni?), a parkett egy részén már lepihent a kora nyári napfény, hízelkedik, mutatja magát. Fiúk játszanak meccset, trikósok és meztelenek, amit persze soha nem szabad szó szerint érteni, ám a tanár úr szigorú felosztása szerint mégiscsak: trikósok ide, meztelenek oda!
Talán ezért áll egy külön lányosztály a bejáratnál, ahová a nyári széllel együtt a konyha felől megérkezett a lekváros bukta illata, ma nem lesz baj, hamis gulyás (mint az egész akkori életünk) és baracklekváros bukta, vagy, ahogy nagyanyánk is mondaná barac’lekváros, abból, amit a barac’osban szedtek.
Még a lányosztály tanárnője is megjelent, fehér köpenyben, szemüvegesen tapsolja az éppen akciózó fiatalembert, aki érthetetlen módon, mintha alulról akarná a gyűrűbe varázsolni a labdát. Ráadásul két kézzel, alsó madárfogással. Serkenti a lelkesedést, hogy a szemközti bordásfalon a lányok kihívó terpeszben kapaszkodnak, de olyan is akad, aki befonja karját a bordák közé, előredől és dől vele előre a kamasz álom is, megmutatva éledező gömbölyűségét.
Sokkal jobb volt trikósnak lenni, mint meztelennek, nem volt a kiszolgáltatottság, a test csupaszságának szégyene, bár dobás közben, amikor magasan szárnyaltak a karok, végül is tökmindegy volt.
Fiúk is ültek a bordásfal tetején, kicsike hely, kényelmetlen, folyton előre akarsz esni, tartod magad, feszül a kar, az izom, mégis fölötte vagy valaminek, talán mindennek és elviseled a kényelmetlenséget, a veszélyt. Átlátsz a fejek fölött, még a tanárnő feje fölött is, aki az óra végeztével azt mondja, gyere le onnan, fiam. És nem jössz. Megteheted, hogy megvárod a következő kérést, ami szinte már könyörgés, a fenyegetés előszobája.
Nem jössz le, szabad vagy végre és más természetű. Föntről úgy érzed, ellátsz a házakon túl, el a folyóig, látod a nyarat és látod magad a nyár kellős közepén. Úgy látod egy pillanatra, ahogy aztán már soha többé. Boldog-gondtalannak.
Fotó: Fortepan, Péterffy László, 1966
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
