Hogy vagy? „Köszönöm, jól.” Bővebben? „Hagyjuk!”

Ahogyan belenevelődünk a társadalmi szokásokba, az elsők között tanulunk meg két dolgot:

1.) amikor találkozol valakivel, kérdezd meg, hogy van, ő is meg fogja kérdezni;

2.) nehogy komolyan vedd, és valóságosan válaszolj rá! Azt illik mondani, hogy „köszönöm, jól”.

Mert valójában a lőtéri ebet sem érdekli, hogy vagy. És téged sem érdekel mindenkinek a hogyléte, akinek a fenti kérdést felteszed. Mondod, mondja, mondjuk, mert így szokás, így illik, így udvarias. De az is közmegegyezés tárgya, hogy ez csak egy szófordulat.
És ez a szokás, ez a kis illemtani formula szépen beszivárog a valódi, fontos kapcsolatainkba is.

A legtöbb ember jó esetben is egy kezén meg tudja számolni, hány olyan emberi kapcsolata van, amelyben a feleket valóban érdekli a másik hogyléte.

A legrosszabb, hogy a saját magunkkal való kapcsolat is olyan üres és sivár tud lenni, hogy – mivel legalább „házon belül” nem kell udvariaskodni – soha meg nem kérdezzük magunkat, hogy hogy is vagyunk tulajdonképpen.

Pedig igen fontos lenne időről-időre, mégpedig naponta többször, sőt, akár minden pillanatban ellenőrizni, hogy hogy vagyunk. Komolyan véve a témát, természetesen. Ha senki másnak a világon, de legalább saját magunknak legyen már fontos ez a kérdés!

„Hogy vagy? Hogy érzed magad?” Amíg erre a kérdésre érkezik valamiféle értékelhető válasz odabentről, nem csak érthetetlen mormogás, addig még nincs nagy baj. Akkor sem, ha azzal szembesülünk, hogy történetesen irgalmatlanul pocsékul érezzük magunkat.
Mert legalább még érezzük.

Az igazi bajt az jelzi, ha nincs válasz. Ha nem érezzük magunkat sehogy. Azaz: nem érezzük magunkat. Addig-addig csináltuk magunkkal azt, hogy a tiltakozó, figyelemfelkeltő, fájdalmas jelzéseket figyelmen kívül hagytuk, „olvasatlanul töröltük”, hogy egy idő után a „rendszer” már nem jelez. Minek strapálja magát? Minek öljön energiát abba, hogy szóljon, ha úgysincs értelme?

Szépen megtanítjuk magunknak, hogy inkább ne is álljunk szóba önmagunkkal, és ne firtassunk olyan kérdéseket, mint hogy ebben vagy abban a pillanatban „hogy vagyunk”. Kit érdekel?! Nem, ne érdekeljen! Nem fontos! Te sem vagy fontos!

És végül sikerül. Végigmenetelünk egy életet, és még azt sem mondhatom, hogy „mint egy biorobot”, ugyanis az összetettebb gépekben (mint amilyenek a robotok is), működik egy folyamatos önellenőrző ciklus. A robot igenis „önteszteket” futtat. Az autónk is „figyeli önmagát”, és jelez, ha az olajszint, a guminyomás, vagy bármi más nem optimális értéket mutat.

Az ember által készített gép ugyanis érzékeny jószág: ha nem „kapja meg, amit akar”, akkor egyszerűen nem működik. Vagy pusztít egy kicsit még a halála előtt, vagy csak csendben kimúlik. Az emberbe, mint működő rendszerbe viszont egyrészt rengeteg „tartalék” van beépítve, másrészt pedig egészen sokáig büntetlenül kizsákmányolható, mert sérülése, pusztulása, a külvilág számára is érzékelhető veszteségként csak későn jelentkezik. Addig pedig, ameddig nem muszáj foglalkozni a kérdéssel, addig továbbra sem érdekel senkit, hogy „hogy vagy”.

Amit tehetünk: tanuljunk a gépektől! Ha úgy érzed, nem tanítottak meg soha arra, hogy miképpen kell „öntesztet futtatni”, akkor menj utána, és tanuld meg! Vagy találj ki magadnak egy módszert, amellyel ellenőrizni tudod a „rendszert”. A „hibajelzéseket” pedig úgy állítsd be magadon, hogy ne csak akkor villogjon a piros felkiáltójel, amikor már reménytelenül elromlott odabent minden. Még egy valamirevaló akciófilmben is van a bombákban visszaszámláló (és mindig 00:02-nél állítják meg).

Legyen fontos tehát, hogy „hogy vagy”. Legalább neked, magadnak.

Ha korábban évekig, évtizedekig nem volt így, akkor kis időbe telik, mire a rozsdás fogaskerekek mozgásba lendülnek. Ha már nem is érzed magad sehogy, akkor számíts rá, hogy először a fájdalmak jönnek. Mint az olvasatlan hibaüzenetek. Azoknak is örülj bátran, mert azt jelzik, hogy már legalább beindult valami.

A másik teendő, hogy ha „hibaüzenetet” kapsz, hárítsd el a hibát. Ha minden áldott nap, minden pillanatban, kitartóan azt a választ kapod magadtól, hogy „kösz, pocsékul vagyok”, akkor jöhet a kemény munka. De erről majd legközelebb.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

18 + nyolc =

hirdetés