Bocsásd a mi vétkeinket! Mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?
A húsvét a tavaszünnep keresztény megfelelője, a feltámadás ünnepe. A tél végi (lelki) böjt után elindul az új ciklus, melyet tiszta szívvel kezdhetünk meg. A megtisztulás folyamata a kereszténységben a következő: bűnvallás, bűnbánat, bűnbocsánat.
Gyermekkoromban rettegtem ettől a szótól: bűn. Valami iszonyatosan szörnyűséges dolgot képzeltem el e szó mögé, így eléggé le is hangolt a tanítás (hittanórán nem vesztegették az időt arra, hogy gyermekléleknek is feldolgozható módon tárgyalják a bűnösség kérdését), miszerint mindannyian bűnösök vagyunk, nincs ártatlanság. Jött „a bűn zsoldja a halál” szöveg, amelyet szintén szó szerint értettem akkor, így fel nem foghattam, miféle „játék” az, ahol nem lehet az ember jó, ahol csak veszíteni lehet.
Sokkal később, a „bűnös” szó ellentéte, az „ártatlan” segítségével értettem meg, miről is lehet szó. Persze ez is csak egy lehetséges verzió, de bennem helyükre kerültek a dolgok általa. Nyelvtanilag az „ártatlan” töve az „árt”, amihez kapcsolódik egy passzívum és egy fosztóképző, magyarul „ártatlan” az, akinek nem ártottak. Aki nem szenvedett el ártást.
Egy idős pszichológus, több mint 50 évnyi praxissal a háta mögött ezt röviden úgy foglalta össze: az embereknek az a bajuk, hogy emberek nevelik fel őket. Mindannyiunkat bántottak, mindannyiunknak ártottak, akarva-akaratlanul, mindannyian sérültünk. Nem vagyunk ártatlanok.
Sérüléseink miatt aztán magunk is sérülést okozunk másoknak, ártunk nekik, darabonként elvéve az ártatlanságukat. Pontosan úgy, ahogyan mi vesztettük el a sajátunkat. Hányan fogadkoznak, hogy ők aztán nem fogják „azt” tenni a gyerekükkel, ami nekik annyira fájt… aztán pontosan úgy tesznek „éles” helyzetben, ahogy velük cselekedtek. Vagy épp annyira az ellentétet keresik, hogy nem az optimális megoldást, hanem a másik szélsőséget választják.
Hány párkapcsolat fut zátonyra azért, mert a résztvevők nem képesek ítélkezésmentesen, teljes odafigyeléssel, játszmázás, totális önzés vagy épp totális önfeladás nélkül együtt lenni egy másik emberrel! Bűnösek vagyunk, mert emberi életünk második pillanatától fogva (az első még az ártatlanság ideje) ártalmakat szenvedünk el, elvész ártatlanságunk.
Tökéletlen viszonyokban élő tökéletlen (azaz nem tökéletes!) emberek vesznek körül. Tökéletlenül reagálnak ránk és tökéletlenül kezdeményeznek. Tökéletlen mintákkal tanítják meg, hogyan kell embernek lenni. Tökéletlen az egész, úgy, ahogy van. Ha ezt felismerjük, az a bűnvallás, nem az, hogy listával bevonulunk a gyóntatófülkébe, és felsoroljuk, hol, mikor, kivel, ki ellen tettünk rosszat. A bűnbánat sem feltétlenül a szánom-bánom bánata.
Meg kell gyászolnunk az ártatlanságunkat illető illúziónk pusztulását, és el kell fogadnunk a valós helyzetet. Ez már a bűnbocsánat. Megbocsátjuk magunknak és mindenki másnak a bűnösséget, azaz az ártatlanság hiányát.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nyeljünk le mindent, hiszen a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” értelmében kötelességünk önmagunkat is szeretni, tisztelni és kiállni önmagunkért. Csak épp felháborodás nélkül számolunk vele, hogy nem vagyunk ártatlanok. Hogy ezek szerint bűnösök vagyunk, és ennek fényében mit várhatunk el önmagunktól és a másiktól.
Kicsit lejjebb vesszük a mércét, és magasabbra csavarjuk a szeretet és a megértés lángját. S így mindannyiunknak könnyebb lesz élni, ha nem is ártatlanul, de a jóra törekedve.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
