Márika összejött apámmal, és legnagyobb fájdalmamra akkor lettem végleg fölösleges pária. Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (7.)
Hatodikos koromban apám újranősült, elvett egy alacsony, molett özvegyasszonyt. Kacér nő volt, a szeme még hatvanévesen is úgy járt neki, hogy apámat megbolondította.
Márika néni négy gyereket szült, nyolc évvel volt idősebb apámnál, akkoriban már elmúlt hatvan. Ortodox nő volt, bár gyimesközéploki katolikusnak született, de ortodoxhoz ment férjhez, így lassan belőle is bigott ortodox lett.
Márika összejött apámmal, és hipp-hopp, odaköltözött hozzánk. Eleinte örültem, mert azt reméltem, levesz valami terhet rólam, és kapok talán egy kis szeretetet is tőle. Legnagyobb fájdalmamra akkor lettem végleg fölösleges pária. Tizenegy éves voltam, és Márika azt akarta, ne legyek az útjukban, mielőbb kerüljek el otthonról.
Az idősebb bátyámék sajnos nem éltek jól, mert ivott, nőzött, és szegény sógornőmnek épp elég baja volt vele, úgyhogy oda nem mehettem. A másik bátyám Brassóban lakott, de már ő is nős, kicsi gyerekekkel. Arra végképp nem kaptam pénzt, hogy őket látogassam. Éltek még az idősebb bátyám feleségének a szülei, a férfi helyi polgármester volt, a néptanács elnöke, az asszony egy csuda kedves néni. Erzsike néninek hívták, igazi melegszívű asszony, ő vett kicsit a szárnyai alá. Ha mást nem, ebédre átmehettem hozzá iskola után, amit nagyon szerettem, de apámat megszólták miatta a faluban. Apám azt akarta, ne is legyek útban, de ne is pletykáljanak miattam. Sokat adott a szóbeszédre, hogy miket mondanak róla a faluban. „Mehetsz Erzsikéhez, de ne gyakran, és ne lássák meg!” – így szólt az utasítás.
Egy idő után elkezdődött az, hogy nekem nem vettek cipőt és ruhát, csak akkor, ha a mostohaanyámnak már megvették, ami kellett, és még mindig maradt pénz.
Márika néni kitalálta, hogy tanuljak meg kötni, és ha eladom a kötésemet, lesz pénzem ruhára. Tizenegytől tizenhét éves koromig kötöttem pulóvereket, abból ruháztam magam. Kétméteres sálakat, svájcisapkát, pulóvert, kardigánt, idővel szinte mindent megkötöttem. A három Lokban, ha valaki kardigánt vagy pulóvert akart, hozzám jött, én pedig megkötöttem neki, amit kért. Szerencsére nagyon gyors volt a kezem, úgyhogy egy idő után a keresményemből tudtam venni magamnak ruhát, cipőt.
Lázadásból nem akartam enni, mert fel akartam hívni a figyelmüket magamra, a szomorúságomra, a magányomra. Márika azt mondta, „ott van a disznók krumplija, ha jó neked, akkor eszel, ha nem jó, akkor nem eszel”.
Nem emlékszem, mikor, de egy nap megtiltották, hogy továbbra is eljárkáljak Erzsike nénihez. Iskola után hazamentem, és mindennap kezdődött a háború Márikával. Amikor apám nem hallotta, feleseltem vele, ő meg árulkodós vénasszony volt, és persze elmondta neki. Erre apám úgy lepofozott, hogy csillagokat láttam. Márika is sok fájdalmat okozott, de előfordult, hogy már akkora volt bennem a harag, hogy legalább visszapofáztam.
– Nem eszem meg! Egye meg maga! Nem fogom a disznó krumpliját enni!
Csak a kötéssel bírtam valahogy lenyugtatni magam. Apámmal nagyon jól elvoltak ők ketten, de nem telt bele sok idő, és Márika elkezdett duruzsolni a fülébe, hogy írassa rá a házat. És bár apám elég nagy balfék volt, ezt azért nem tette meg. Három gyereke van – ellenkezett –, nem írathatja rá a házat. Sarkára állt, és azt mondta, hogy a házat nem.
– Akkor konkrétan a farkadért nem maradok itt! – vágta rá a vénasszony, majd összepakolt, és elment. Sajnos csak három év után. Tizennégy éves koromig ott élt velünk.
Hetedikes voltam, amikor közölték velem, hogy nem tanulhatok tovább, otthon kell maradnom és dolgoznom. Attól kezdve álmodoztam róla, hogy valahogy elkerülök otthonról. Comăneşti volt a legközelebbi kisváros, de én Csíkszereda felé vonzódtam. Tizennégy éves koromig egyszer sem jártam ott, pedig csak negyven kilométerre volt tőlünk. Csíkszeredába semmiképp nem akartak engedni, én meg el voltam keseredve, hogy mi lesz így velem. Egyszer csak jött az iskolából egy hír. A csíkszeredai gyárak, üzemek – varroda és kötöde is – a kötelező tizedik osztály elvégzése utáni évekre elvállalják egyes diákok tanulmányainak finanszírozását, ha a családok ennek fejében kötelezik magukat arra, hogy a gyermek az iskola befejezése után öt évig náluk dolgozik.
Én csak a könnyűipari líceumba járhattam, ahová kilencedikben kellett felvételizni. A felvételire persze el kellett menni Csíkszeredába, ahová senki nem kísért el, mentem hát egymagam.
Tizennégy évesen felszálltam a vonatra, és bementem Csíkszeredába.
Egy áldott nap keringtem a városban, agyonbőgtem magam, mert nem találtam meg a gimnáziumot. Féltem és szégyenkeztem, ezért nem kérdeztem meg senkit, inkább halálra sírtam magam. A taxi eszembe sem jutott, pénzem se lett volna rá. A szégyenérzet a legerősebb emlékem arról a napról.
Valamikor délután nagy nehezen megtaláltam a gimnáziumot, ahol közölték velem, hogy már nincs felvétel, nincs beiratkozás, én mégis kikönyörögtem, hogy álljanak szóba velem. Valaki megsajnált, és felvettek. A kötödébe mentem, a konfekciórészlegre, oda szerződtem le. Otthon persze nem mesélhettem el kóválygásom történetét, mert biztos azt kaptam volna: „Mit gondoltál, te hülyegyerek?” Mégis megcsináltam, mégis beiratkoztam. Eltelt a nyár, és szeptembertől bentlakó diák lettem a csíkszeredai könnyűipari líceumban.
Folytatjuk
A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók >>
Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.
