Ott kellett hagynom az általánost hetedikben. Három évig áram és gáz nélkül éltünk. Olvasónk története
Sosem volt könnyű életem, már gyerekként is sokat nélkülöztünk a testvéreimmel. Négyen vagyunk lányok. Húgom, kisebbik nővérem és én egy iskolába jártunk és bizony volt, hogy felváltva, mert csak egy pár cipőnk volt. Volt, hogy zacskót húztunk a lábunkra, hogy ne legyen vizes a zoknink, mert akkora lyuk tátongott a cipőnk talpán. Pedig dolgoztak a szüleink, édesanyám titkárnő volt, édesapám szobafestő.
Apám elkezdett inni, kártyázni. Hogy miért, nem tudom – kicsi voltam. Ittasan agresszív volt. Szinte mindent elkártyázott. Anyukámat verte és sokszor kaptunk mi is ok nélkül.
A gyámügy járt hozzánk rendszeresen, ellenőriztek minket az iskolában, hogy tiszták vagyunk-e, nincsenek-e kék foltjaink, és az esti otthoni balhék után visszatérő látogatók voltak a rendőrök is. Megkérdezték, mi történt, majd közölték, nem tehetnek semmit, amíg vér nem folyik. Ezt sose értettem…
A szüleim aztán elváltak. A bírósági meghallgatáson mindegyikünktől megkérdezték, kivel szeretnénk maradni. Anyukám nevelt bennünket a legidősebb nővérem segítségével. Hét évvel idősebb nálam, szinte mindig ő vigyázott ránk, ő nevelt fel minket. Nem volt felhőtlen gyerekkora, de ez egyikünknek sem adatott meg.
Anyám összeroppant
A nővérem amit tudott, megtett. Otthagytam az általánost hetedikben. Elmentem dolgozni, hogy segítsek eltartani magunkat. A nővéremnek akkor már volt két lánya, a gyerekeknél is be tudtam segíteni. Három műszakban dolgozott, én vittem a gyerekeket oviba. A húgom és a kisebbik nővérem iskolába jártak. Önkormányzati lakásban éltünk, lepukkant volt, ahogy a környék is.
A testvérem fizetéséből nem tudtuk fizetni sem a villanyt, sem a gázt. Kikapcsolták, három évig áram és gáz nélkül éltünk. Télen borzalmasan hideg volt, esténként a fürdetés maga volt a kín, főleg a gyerekeknek. Gyertyával világítottunk, hideg élelmet ettünk. Majdnem minden nap párizsis kenyeret vaj nélkül.
Mikor már elég idősek voltunk, mindenki ment a maga útjára. Kisebbik nővérem sosem fogadta el ezt az életet, egy tehetősebb férfihez ment feleségül. Csodálatos háza van, két gyönyörű gyermeke, de hiába a vagyon, nem boldog. Legidősebb nővérem két lányával Spanyolországba költözött, boldogan élnek spanyol férjével és nemrég született közös gyermekükkel. A lányai felnőttek, Spanyolországban maradtak. Jó munkájuk van, boldogok. A húgom életművész, a jég hátán is megél…
Egy három évig tartó, viharos kapcsolatból született egy gyönyörű fiam, már 16 éves. Születése óta egyedül nevelem. Mikor megszületett, az apja részegen állított be a kórházba, és azt mondta: ez olyan ronda, hogy nem lehet az enyém.
Másfél éves volt a fiam, amikor teherbe estem az akkori páromtól – későn derült ki. Az apa közölte, hogy nem akar gyereket, majd elköltözött jó messzire. Nem tudtam, mit tegyek. Féltem, hogy elveszik a gyereket. A terhestanácsadásról tartottam hazafelé, amikor megláttam a Gólyahír Egyesület plakátját. Sokáig gondolkoztam, mi lenne a helyes megoldás, segítséget kértem többek között a védőnőtől.
Az örökbe adás mellett döntöttem. Én választhattam ki az örökbefogadó szülőket, ehhez ragaszkodtam. Olyan párt kerestem, ahol egyik félnek sem lehet gyermeke, akik régóta várnak gyerekre, városlakók, fiatalok. Rettegtem a találkozástól, de nem csalódtam, végtelenül megértőek, kedvesek voltak velem. Megbeszéltem az orvossal és a nővérekkel, ha a fiam megszületik, ne mutassák meg. Nem bírtam ki… kértem, adják a karomba. Életemben nem láttam még olyan gyönyörűséges babát, és soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor. Először és utoljára tartottam őt a karomban. Sírva ébredtem, sírva aludtam el; csak az apám látogatott. Mindennap megnézte az unokáját, minden alkalommal zokogott.
Az első gyermekemet elvette a gyámhatóság, mert nem volt munkám, és a lakáskörülmények sem voltak ideálisak (kinti wc, kerti csap). Elindultam, addig mentem, míg munkát nem találtam; dolgoztam, mindent megtettem, hogy az elsőszülött gyermekemet visszakaphassam. Heti szinten jártam a gyámhatósághoz, hiába.
Így ment majdnem egy évig, amikor a gyámügyes helyére egy fiatal kolléganő került. Neki is elmondtam, miért jöttem, mi minden változott az életemben egy év alatt. Nem értette, miért nincs nálam a gyermekem. Másnap már nálam volt a fiam, és azóta is velem él.
Vidékre költöztünk, kertészként dolgoztam, de nyolc év elteltével – ismételten egy rossz párkapcsolat miatt – menekülnünk kellett. Édesanyámékhoz költöztünk, velük éltünk két évig, majd egy másik városban kaptam munkát. Megismerkedtem a mostani párommal, összeköltöztünk, hitelből vettünk egy kertes házat. Jelenleg ebben a felújításra váró túlzsúfolt házban lakunk négyen, de legalább a magunkénak érezhetjük.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.