Munka. Kedv. A posztszocialista ember esete a szelíd nyugattal
Az előző két írásban rámutattunk, hogy pusztán neveléssel, vagy inkább agymosással, el lehet érni, hogy az ember utálja, sőt, gyűlölje a munkát, fel se merüljön benne, hogy értelmes tevékenységet végezzen, s abban még örömét is lelje. A legsötétebb gonoszság ezt egy felnövekvő fiatalba belenevelni, hiszen a bolygón élő legtöbb embernek mindazonáltal dolgoznia kell, tehát egyfajta „törvényszerű boldogtalanságot” programoznak be az emberbe a munkaundorral együtt.
Az egyszeri ember tehát dolgozik, s utálja ezt. Olyan mélyre be lehet égetni ezt a programot, hogy éljen akárhol, csináljon akármit, keressen vele akármilyen sokat, nem és nem fogja megtalálni az örömöt a tevékenységben, a folyamatban. Ám ez nem csupán az ő személyes tragédiája: viselkedésével pokollá fogja tenni a munkatársai életét is – vagy legalábbis okoz némi meglepetést, ha egy másik országban próbálja érvényesíteni ezt a „munkamorált”.
Rengeteg forrásból érkeznek olyan visszajelzések, hogy ha egy másik országban egy ottani cégnél dolgozik egy magyar, azzal semmi baj, beilleszkedik – nyilván, mert az ottani kollégák között nem talál partnerre az „egyéb” tevékenykedéseihez –, ám ha már két magyar van, akkor beindul az áskálódás, irigykedés, egymás fúrása, egymás zsebében turkálás. Az efféle visszajelzéseket küldő francia, német, osztrák stb. ismerősök néha hihetetlen naivitással kérdezik: miért? Miért viselkednek így „a magyarok”?
Úgy hiszem, ez nem „magyarság” kérdése, egyszerűen túl sok eltérés van a múltunkban, az életkörülményeinkben, a neveltetésünkben. S ne feledjük, a „szabályos” nyugati munkamorállal bíró német, osztrák, svájci embertársunk „szabályossága” is több különböző forrásból fakadhat. Továbbá érdemes kicsit távolabbra is tekinteni, megnézni például Japánt, ahol a maguk rendszerébe szabályosan belehalnak az emberek. Negyvenes-ötvenes emberek az utcán esnek össze holtan.
Maradjunk azonban Európában. Vajon mindazok, akik a nyugati munkamorál szerint dolgoznak, azért teszik ezt, mert örömük van a munkájukban, mert megértik, hogy egy hajóban eveznek, hogy közös érdekük a lehető legjobb eredmény elérése, s ezt az érdeket az szolgálja a legjobban, ha ki-ki a legjobb tudása szerint végzi a maga dolgát, s a másiké nem üti az orrát?
Ahhoz, hogy ez így legyen, szükséges, hogy maga a rendszer mindezt alátámassza. Hogy valóban legyen egy közös cél, egy közös hajó, hogy egy állás ne arról szóljon, hogy eladsz az életedből heti negyven órát arra, hogy valaki másnak termelj profitot. Lássuk be, ahogy a kerítés sincs kolbászból, ez az ideális helyzet sem általános, még a máig irigyelt nyugaton sem. Persze egy jó vezetői hozzáállással, amelyben az erőfeszítéseket észreveszik és elismerik, ahol nincs ésszerűtlen bérezés, ahol mindenkinek teljesítenie kell, de a teljesítménynek meg is van a gyümölcse, ott van értelme dolgozni. Ahol a gazdasági kontextus olyan, hogy mindenkinek jut annyi, amennyi a normális, nyugodt élethez szükséges, ahol nem a másik szájából kell kiragadni a falatot, ha te magad enni akarsz, ott nincs szükség egymás fúrására.
Ám a legfontosabb kérdés a neveltetés. Azt, hogy egy társadalomban mi a menő és mi a ciki, a nevelési mintázat dönti el. Itt, a vadkeleten, még mindig a simlis a menő, az „utálom a fizikát” a király, a „kicsináltam őt, tehát győztes vagyok” a dicséretes. Lehet, hogy a „rendes” német-osztrák-svájci kolléga, aki csak hüledezik, amikor az egymásra acsarkodó magyar munkatársakat látja, valójában semmit sem érez, se öröme, se bánata a munkáját illetően, csak egy jól programozott robot, aki nem kérdez, csak teszi a dolgát. Akárhogy is, a magyaros „munkamorált” erősen kritizálja az a nyugat, ahová még mindig (vagy már megint) annyira vágyódunk. S joggal.
De mit tehetsz te mindezek ismeretében? Van két dolog, ami csak rajtad múlik, és csak neked lesz jobb tőle. Az egyik, hogy
találd meg a munkádban az örömöt. Vagy legalább a munkában úgy általában, s akkor meg fogod találni azt a tevékenységet, amiért lesz kedved felkelni reggelente. A másik, hogy válassz magadnak mentalitást. Ha te magad úgy döntesz, hogy dolgozni mész a munkahelyedre és távol maradsz az „egyéb” tevékenységektől, úgymint furkálódás, intrikálás és hasonlók, az már fél siker. Jobban fogod érezni magad a munkahelyeden.
Ha már a saját portádon mindent tisztára söprögettél, akkor érdemes azzal is foglalkozni, hogy mit kezdhetsz mások torzult viselkedésével. De erről majd legközelebb.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.