Az elakadások, konfliktusok mögött fel nem dolgozott fájdalmak húzódnak meg Interjú Bíró Rita life coach-csal

Bíró Rita és kisfia, Simon

– Heti gyakorisággal publikálsz az Életszépítők Magazinon. Írásaidban többnyire az emberi sorsok, kapcsolatok szövevényes lelki hátterére hívod fel a figyelmet life coach-ként. Gyakorlati szinten mit jelent a life coach kifejezés?

– A life coach „életvezetési tanácsadót” jelent, de ez nem elég pontos, mert nem adok tanácsot. Viszont ez az elnevezés az ismertebb, az elfogadottabb. A rendszerváltással és a multinacionális cégekkel a coaching fogalma is meghonosodott. Érthetőbb, mint az „önismeretei mentor”, vagy a „transzperszonális szemléletű segítő”. Azt szoktam mondani, hogy több vagyok, mint egy tréner, de kevesebb, mint egy pszichoterapeuta. Azt látom, hogy sokszor könnyebb az embereknek önmaguk és a világ előtt felvállalni azt, hogy life coachoz járnak, mint hogy terapeutához, vagy pszichológushoz. Volt olyan, aki azt mondta, hogy „trendi”, volt, aki azt, hogy ezzel a névvel el tudja számolni tréning költségként… Nem bánom, csak jöjjenek, nyissanak be, találják meg a bátorságukat ehhez a „műfajhoz.

– Hogyan dolgozik egy life coach?

– Alapvetően egy nehéz helyzet, egy megfogalmazott probléma megoldásában segít – hozzáállás- és nézőpontváltással, az illető belső erőforrásainak megtalálásával. A coaching eredetileg célirányos, meghatározott időtartamú folyamat. Az alapelve egyébként a sportpszichológiából ered. Az elnevezés is a sport világából származik: a coaching edzést jelent, a coach edzőt. Tim Gallway volt az első, aki a 70-es években a coaching lényegéről írt. Azt állította, hogy a fejben lévő ellenfél a legfélelmetesebb, és hogy egy jó edző tud segíteni ezek elhárításában. Az üzleti világban dolgozókat segítő ún. business coaching az 1980-as években született, és azóta is folyamatosan terjed, fejlődik világszerte. Abban, ahogyan én dolgozom, persze benne van a karakterem, a saját önismereti utam, és mindaz, amit a coach képzés óta tanultam, tapasztaltam. Azt mondják, sosem véletlenül választunk szakmát magunknak. Én szülésznőként kezdtem dolgozni – és valójában mindegyik munkámban ezt folytattam; bábáskodok a mai napig. Az emberek érzelmeinek, felismeréseinek, új önmaguknak a vajúdásánál, fájdalmas világra jövetelénél segítek.

– Mennyire sikerült Magyarországon elfogadtatni, bevezetni a köztudatba az általad képviselt segítő foglalkozást?

– Alakul… Egyre nagyobb a létjogosultsága az önismereti munkának, egyre többet lehet erről olvasni, tanulni, és hiteles szakembereken keresztül megtapasztalni. A karácsonyra való tekintettel nem szeretnék nagyon szakmázni, és a nehézségeket is mondani – maradok a tisztán jó változásoknál. Vannak csodálatos könyvek, önmaguk útját és nehézségeit felvállaló ismert művészek, és lett például a Terápia című sorozat. Amiből kiderül, hogy „nem csak a hülyék mennek pszichológushoz”. És hogy az elakadások, konfliktusok mögött fel nem dolgozott fájdalmak húzódnak meg.

– „Csak a hülyék mennek pszichológushoz…” Nemrég jelent meg egy írásod ezzel a kissé provokatív címmel a magazinon. Miért gondolják még mindig azt sokan, hogy aki segítséget kér, az defektes?

– Látod – te is úgy fogalmazol, hogy aki segítséget „kér”, az a defektes. Ez sajnos az egyik agyonemlegetett tévhit, egy zsigerből jövő reakció. Az, aki elnyomja, elhazudja, hogy nincs jól a lelke, és belebetegszik – az meg rendben van? Aki elhallgatja, az az erős? Aki pedig kézbe veszi és meg akarja oldani, az gyenge és defektes? Sajnos nincs még elég kultúrája az önmagunkban való kutakodásnak, az önismereti munkának. A szüleink és a nagyszüleink generációjának a sok elfojtás, fel nem dolgozott fájdalom és trauma hatására az idegösszeomlás, a depresszió, az alkoholizmus és az öngyilkosság volt a választható út. Meg kell még szokni a „kibeszélés” műfaját, és elhinni, hogy az segít.

– Végső soron mindenki defektes valamiben…

– Tele vagyunk én-védelmi reakciókkal (tagadom, kisebbítem, másra hárítom stb.). Ezek természetesek, nincs ezzel nincsen semmi baj – de érdemes tudni róla, elfogadni a háttérben megbúvó érzelmek létjogosultságát, és kikutatni őket, amikor az aktuálissá válik. Akkor nem tehetetlen Marionett bábuként fognak rángatni bennünket az érzelmeink, hanem minket fognak szolgálni.

– Mit gondolsz, elérjük valaha azt, hogy ugyanúgy lesz mindenkinek pszichológusa, mint fogorvosa, nőgyógyásza, háziorvosa?

– Az biztos, hogy hasznos lenne időről-időre elvinnünk a lelkünket egy generálra, akkor is, amikor még nem fáj. Amikor még meg lehet úszni a „gyökérkezelést”… Önismereti munkába viszont nem igazán kezdenek az emberek akkor, amikor jól vannak; csak akkor, amikor már elviselhetetlen a szenvedés-nyomás. De én bizakodó vagyok. Hogy a testi egészségre való figyelés mellett megtanuljuk majd a mentális egészség, a mentálhigiéné fontosságát is. Kicsi kortól!

– Milyen tanulmányokat végeztél?

– Ha a legelejétől mesélem, akkor a szülésznőképzővel kezdődik a sor. Aztán lett egy művelődésszervező, majd egy EU-szakértő diplomám. Az egészségügy után HR szakemberként dolgoztam egy jó ideig; így talált meg a coach képzés, három kitűnő, elismert szakemberen keresztül, 2004-ben. Bán Zsuzsa és Wiesner Erzsébet, főhivatású szupervizor-coachok, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatói, valamint Majoros István mentálhigiénés szakember, szupervizor dolgozták ki, és hozták létre az akkor még zártkörű coach képzést, amire tízünket hívtak meg az országból. Azóta ijesztően sokféle iskola, tanfolyam van a piacon.

Rita & Gősi Judó

– Az Ízek és Ívek weboldalon látható, hogy milyen jellegű önismereti munkák találhatók meg nálatok. Talán elárulhatom, hogy Gősi Judó EFT terapeuta és dúla nemcsak a szakmai társad, de a legjobb barátnőd is (őt is bemutatjuk egy interjú keretében). Ami számomra külön érdekes, és az Ízek és Ívek praxisában is meghatározó „terápiás” vonal, az a Belső gyermek munka. Mit jelent ez?

– Gősi Judó valóban a legjobb barátnőm… Bizonyítjuk, hogy igenis lehet felnőttkorban is életre szóló barátságot kötni. Sosem volt testvérem – ő szinte az lett. Épp a belső gyermek munka hozott össze bennünket, az Ízek és Ívek ötlete pedig ennek megfelelően egy Duna parti homokvárépítés közben fogant… Azt hiszem, a legtöbb segítő szakembernek van kedvenc területe; az enyém a gyermekkor. Ebből lett a bíróritás belső gyermek munka. Igyekszem rövidre fogni, mert órákig tudnék mesélni róla… Ez egy olyan önismereti út, ahol felidézzük valamennyi életszakaszunk eseményét, a fogantatásunktól, a gyermekéveken át a felnőttkorunkig. Az ilyen múltidézéssel töltött néhány hónap nagyon értékes, különleges utazássá tud válni, már alapvetően amiatt is, hogy ilyen részletességgel senki nem szokta végignézni az életét. Felidézni az uzsonnás zacskód illatát, a régi tolltartód zörgését, a suta, botladozó első szerelmek, vagy a farsangok emlékét… Mert ezek szépek, és lehet belőle építkezni. De az az igazság, hogy felhőtlen, és „tökéletes” gyerekkor keveseknek jutott – és mivel amink nincs, azt mi sem tudjuk továbbadni, ezért fontos tudatosan átélni és feldolgozni mindazt, ami a gyermekkorunkból hiányzott. Elképesztő, hogy mi minden tud ott ragadni, és később meghatározni bennünket. Járt hozzám például egy ragyogóan szép asszony néhány éve. Felnőtt gyerekei voltak, önálló élete, stabil egzisztenciája, barátai, kedvese… Kívülről ez jött le, de valójában tele volt bizonytalansággal és megfelelési vággyal. És ömlöttek a könnyei, amikor egyszer felszakadt belőle a régi sárga mackója története. Amit a szülei tisztítóba adtak, de soha nem váltották ki, „mert nem volt rá pénz”. Hiába könyörgött, hiába vállalt el mindent, hogy összegyűjthesse rá a pénzt – a szülei lelke sajnos süket maradt, és a mackó végleg eltűnt. És vele együtt ennek a gyönyörű nőnek is a hite már 8 évesen, hogy a kérése és a fájdalma számít.

– Bíró Rita kétgyermekes anya. Mindjárt más, ha azt mondom, Bíró Rita és a férje örökbefogadó szülők. Simon és Manka életébe is betekintést engedsz egy-egy Sorsvonalak írásban. Amikor kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyermeketek, mennyire volt könnyű, vagy nehéz meghozni a döntést, hogy örökbe fogadjatok?

Rita és férje, Csaba

– 20 éves korom óta vágytam gyermekre, és 35 évesen kezdtem bele a lombikozásba, amikor méhen kívüli babával kivették a második petevezetőmet is. A természetes út tehát ott lezárult, de (sajnos?) nem tudtam magamtól elspórolni a meddőségi központban töltött éveket. Mást jelent már nekem az a szó, hogy „természetes úton” jövő gyerek. Ma már úgy gondolom, hogy a mesterséges megtermékenyítésnél sokkal természetesebb út az örökbefogadás. Van egy baba, akit nem tud felnevelni a szülőanyja, így én lehetek az édesanyja. Most, hogy már van Simon és Manka, és szikrázik az élet nálunk, sajnálom a próbálkozással töltött és fájdalommal teli éveket, de kikerülni nem tudtam. Az is formált, az is hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok. És kellett hozzá a férjem, Csaba is, aki végigjött velem ezen az úton. Az első 3 lombikot még az előző párommal vergődtem végig, de erre rá is ment az egyébként sem jól működő kapcsolatunk. Csabával 37 évesen találkoztunk újra. Azért újra, mert ő az általános iskolai, első szerelmem. 38 évesen kötötte be a fejem… És a szülei még emlékeztek rám fehér térdzoknis, kisdobos nyakkendős koromból!

– Ők hogyan álltak hozzá az örökbefogadáshoz? Hogy nem lesz vér szerinti unokájuk…

– Féltek, mint ahogyan mindenki fél az ismeretlentől, de nem kampányoltak ellene. Ránk bízták. Aztán ahogy meglátták a gyerekeket, töretlen szerelembe estek velük.

– A hivatalos ügyintézés mennyi időt vett igénybe?

– 7 hónapba telt, mire jogerős végzést kaptunk arról, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra. Ehhez egy pszichológusi „felmérés”, a felkészítő tanfolyam elvégzése, orvosi alkalmassági és környezettanulmány kellett. Csak ekkor lehetett a nyílt örökbeadással foglalkozó alapítványokhoz beadni a jelentkezésünket. Simon ehhez képest másfél évre érkezett. Manka pedig két évvel és két héttel Simon után. Jó hosszú várandósság volt, de megérte! A téli hónapokra rengeteg örömködéssel telt meg a naptárunk: Mikulás, Karácsony, Simon születésnapja, Szilveszter, Simon névnapja, Manka születés napja, rögtön utána az enyém, édesanyámé… Alig győzzük tortával!

– Simon és Manka is újszülöttként került hozzátok. Fel tudtál, fel lehet készülni a babázásra? Mennyire volt könnyű átállni?

– Alig vártuk már ezt az átállást. Simont december 25-re vártuk, tűkön ülve töltöttük 3 éve a karácsonyt, mert vártuk a telefont. 5 napot késett a fiatal úr… Vele azonnal babás kórtermet kaptunk. Mire hazajöttünk, már száz közül is felismertük volna a sírását és túl voltunk a nyakig csobbanó kakkantáson is. Picit a kezemben volt még a babafürdetés régi rutinja a koraszülött intenzíven eltöltött időszakomból – ebbe hamar belerázódtunk Csabával. A kialvatlanság sokkal rosszabb volt. Simon kifejezetten nyűgös, raplis, hasfájós kispasi volt. Gyönyörű, de elcsigázó. Két éves koráig nem aludtam egyszerre másfél óráknál többet. Még akkor sem, ha Csaba vállalta az éjszakázást. A másik szobából is azonnal felugrottam egy nyösszentésre, míg ő a sírás mellett is tudott aludni. Irigyeltem érte! Manka érkezéséhez ehhez képest kevésbé tudtuk „díszbe öltöztetni” a lelkünket, és a megszületését is lekéstük néhány perccel, mert Simont nem tudtuk lecsitítani, mikor éjjel indulnunk kellett Kecskemétre. Amikor pedig Mankát bemutattuk összcsaládilag, Simon többszer telibehányta a nappalit, annyira megviselte a trónfosztás…

– A gyermeknevelés kiapadhatatlan örömforrás, ugyanakkor – mit szépítsük – eléggé strapás tud lenni. Mire tanítanak a gyerekek?

– Simon 3 éves, a dackorszak csúcsán. Manka pedig 1 éves, és egyre zajosabban érdekérvényesít. Tehát amit mondok, az most érvényes – 5 év múlva biztosan más lesz a tőlük kapott tanítás… Szóval most arra tanítanak, hogy mindig talpon kell maradnom, és jelen kell maradnom. Fizikailag is, és érzelmileg is. Amikor egyedül vagyok velük, hiába szakad be a hátam, hiába adnám el a lelkem egy sóhajtásnyi alvásért – fel kell őket venni, meg kell vigasztalni, higgadtnak kell maradni. Mert ha kiborulok, az egy mukkot sem segít. Csak az ő hisztijük mellé még odarakhatom az önostorozást is, hogy miért nem bírtam ki kiabálás nélkül, hogy a „jóisenit nem hiszem el, hogy épp akkor pisilsz be, mikor már rajtad az overáll, és előtte 100x kérdeztelek, hogy kell-e, és a kicsi is beletapicskol és őt is újra kell öltöztetni, és még a kávémat sem ittam meg, és elkésünk az oviból, és tedd már le azt az ollót, veszélyes!!”

– Szakmai szemmel is rá tudsz nézni egy-egy helyzetre? Ösztönös vagy, vagy követsz bizonyos „tankönyvi” nevelési elveket?

– Azt felismerem, mik az elfáradási pontjaim, és hogy mikor érintődnek meg a gyermekkori cuccaim. Hogy nálunk a hisztiért hideg vizes zuhany járt, vagy hagytak világgá menni pizsamában… Nagyon fontos, hogy ne ezeket kompenzáljam agyon a kicsikben. Szeretek utánakérdezni, utána olvasni a dolgoknak, de nem rántom magamra az egész internetet. Vekerdy, Ranschburg, Kádár Annamária és néhány személyes jó barát pszichológus már jó muníció ahhoz, hogy „elég jó szülő” legyek, hogy a gyerekeimre „szabott” megoldási javaslatokat kapjak, és hogy mindezt Csabával is jól meg tudjuk beszélni.

– Két kisgyerek mellett erősen csökken a szabadidő. Mi kapcsol ki leginkább?

– Az kikapcsolna, ha megtalálnám rajtuk a kikapcsoló gombot! Nagyon hiányzik a sportolás. Ára van annak, ha kakaós csigával kompenzálom a kialvatlanságomat. Hiányzik az a fajta alvás, amikor álmodni is jut időm. És az időkorlát nélküli olvasás. Az írás. A sütisütés, a receptkipróbálás. Aztán nekiállok csacsogni a játszótéren, és elsírom magam, ha belegondolok, hogy mekkora kiváltság 45 évesen kismamának lenni…

– Hova utaznál, ha holnap indulhatnál?

– Portugáliába! Két hetet voltam ott néhány éve, és imádtam. Bejártam Lisszabontól Tomarig, és még Spanyolországba, Santiago de Compostellába is eljutottam egy napra. Nagyon vágyom vissza.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.