Bántalmazók, áldozatok, hibáztatók. Isten akarata? A tetteidért te felelsz!

Még mindig a zaklatás, bántalmazás és áldozathibáztatás kérdéskörével foglalkozom. Ugyanúgy, ahogy mostanában igen sokan. Elérte a kritikus tömeget az eddigi helyzettel való elégedetlenség, „a fogkrém kibújt a tubusból”. Eljött az ideje, hogy foglalkozzunk vele. És természetes, hogy felmerül a vallásos megközelítés is, hiszen sokan vallásosak, jóval többen, mint akik annak vallják magukat.

A vallás, mint olyan, igen fontos az ember fejlődése szempontjából. Első lépésként a vallásos hit emel ki az állati létezésből. A vallás, az istenfogalom – legyen az bármilyen – segít valami többet meglátni a mindenségből, mint amit az ember, mint biológiai objektum érzékel.

Vallás nélkül az ember, mint test, mint „állat” létezik: kielégíti szükségleteit, cselekszik ösztöne szerint, születik, táplálkozik és ürít, szaporodik, elpusztul. A vallás útján kezdi elhelyezni magát a Világmindenségben, a vallás útján képes megragadni elvont fogalmakat, nagyobb volumenű erőket, valamit, ami túlmutat önnön testi létén.

Az emberivé faragott vallások azonban – mint minden a világon – sokféle módon használhatóak. Többek között áldozathibáztatásra is. Ha bántalmazás ért valakit, könnyen jönnek az afféle „igazságok”, mint „ez a sorsa”, „ez Isten akarata”, „ez a karmája”, „előző életében biztos ő is”.

A nyugati monoteista (zsidó-keresztény-mohamedán alapú) világképben ráadásul egyetlen életet vallanak, és egy „szerető Isten”-t hisznek. E ponton megjelenik a disszonancia: ha Isten szeret, ha Isten maga A SZERETET, akkor hogy a viharba lehet, hogy az Ő akarata legyen, hogy ezek a szörnyűségek megtörténjenek? Hiszen az előbbi idézőjeles szövegek nemcsak a felnőtt (tehát „tudnia kellene” kategóriás) áldozatok, hanem az egész kicsi gyerekek (vagy épp állatok) ellen elkövetett bántalmazásokat is „jól megmagyarázzák”. Ha tehát valaki ezzel az „Isten így akarja” szöveggel jön, akkor könnyen nyílnak a bicskák és körömollók azok zsebében, akiknek a fájdalmát el akarják mismásolni vele. Legalábbis az áldozatok könnyen így érezhetnek.

Hogyan is lehetne ezt a vallásos megközelítést a helyére tenni? Van, aki tűzzel-vassal irtaná a vallást, különösen, ha fellapozza az írott történelmünket. Van, aki bedobja a „na és ki teremtette az ördögöt?” kérdést. Ezeken is szeretnék az alábbiakban túllépni, és egy olyan megközelítést javaslok, amelyben nem kell a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni.

Azokhoz a megközelítésekhez fordulok, amelyek szerint itt a Földön tapasztalatszerzés van, és egy magasabb dimenzióból tekintve nincs jó és rossz – legalábbis nem úgy, ahogy mi a hétköznapokban megéljük. Ám ez nem jelent(het) kegyetlenséget! Létrejön egy helyzet, s ebben megtapasztalhatjuk magunkat valamilyennek.

Mielőtt továbbmennénk, egy kis kitérő arról, hogy miért olyan fontos a tapasztalat. A tapasztalat az, ami megmutatja a valóságot – vagy legalábbis közelebb visz a valósághoz, mint a hit, vagyis az, hogy mit gondolsz erről vagy arról.

Egy egyszerű példa: kedves embernek tartod magad? Légy valakivel kedves, tapasztald meg – lám, mennyivel több ez annál, mint ülni egyedül egy remetelakban és azt hinni, hogy kedves vagy, csak épp nem voltál még kedves senkivel.

Erős vagy? Mennyire? Emelj meg valami nehezet, nyiss ki egy befőttesüveget, és lesz tapasztalatod arról, hogy mennyire vagy erős. Ugyanezen elv mentén fontos, hogy tapasztalatokat szerezzünk arról, hogy milyenek is vagyunk egy-egy helyzetben.

Tehát létrejön egy helyzet. Legyen egy ütés. Megütnek, vagy legalább megpróbálják. Ki vagy TE ebben a helyzetben? Aki először üt? Aki visszaüt? Aki csendben meghúzza magát, de rafinált bosszút forral és áll? Aki csendben viseli sorsát, belül zokog? Aki keres egy gyengébbet és azt üti meg a „helyrebillenés” jegyében? Aki megfigyeli, miből lesz ütés, és legközelebb kivédi azt? Aki megfigyeli, miből lesz ütés, és megvéd másokat a következőkben? S ez a lista távolról sem teljes.

Van valamiféle szabad akaratunk. Ha nem lenne (maradva a zsidó-keresztény motívumoknál), akkor a Kígyó sem járt volna sikerrel alma-ügyben, Évának és Ádámnak nem lett volna szabad akarata enni belőle. Úgy hiszem, ha Isten akaratát firtatjuk, látnunk kell, milyen hatalmas mozgásterünk van: megtehetjük az adott helyzetben az összes fent felsoroltat plusz ami még eszünkbe jut. Az pedig a saját felelősségünk, hogy mit teszünk meg ténylegesen.

A bántalmazó bántalmaz. Ez az ő döntése, az ő tette, az ő felelőssége. És nem az áldozatáé, bármilyen kicsi, gyenge, ittas, szexi, naiv, kiszolgáltatott, stb. Aki nem bántalmaz, az nem bántalmaz, akármilyen kicsi, gyenge, ittas, szexi, naiv vagy kiszolgáltatott emberrel is van dolga.

Sem a bántalmazás, sem az áldozattá válás, sem az áldozat hibáztatása nem Isten akarata abban a megközelítésben, amely Istent az emberen kívülre helyezi, mintegy igazságtevő óvóbácsiként kezelve. A bennünk élő Istennel pedig egységben élünk, ott nem ragozhatjuk úgy, hogy „Ő így akarta, én meg úgy, de hát Ő az erősebb”.

Ha bántalmazni akarsz, akkor TE bántalmazol, ha az áldozatot hibáztatod, akkor TE hibáztatsz. Az élettől/sorstól/Istentől kapod a helyzeteket, melyekben dönthetsz arról, hogy mit tapasztalsz meg. De ami a saját feladatköröd, ott felesleges egy külső Isten akaratára mutogatni. A saját tetteidért te felelsz.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.