Aki „rutinos áldozat”, az ritkán látja meg, mennyi mindent tehet(ne). A felelősség oszthatatlansága
Fura egy szerzet a felelősség, kerülgetjük is, mint macska a forró kását, de csak óvatosan, mancsocskánk meg ne égjen! Egyfelől tudjuk, hogy az erő, hatalom és szabadság triászának csendestársa a felelősség. Nem is véletlenül mondanak le oly sokan az előbbi háromról – hiszen ezt a felelősséget, ezt valahogy nem szeretjük. Másfelől csúnyán vissza lehet élni vele, gondoljunk csak az áldozathibáztatásra vagy nézzünk egy kevésbé drámai esetet: amikor a ránk sózott felelősséghez nem társul arányos (és szükséges!) jogkör, családban, munkahelyen, bárhol.
A felelősség kérdésének megkapirgálásakor sokszor kerülnek felszínre addig rejtett indulatok. Mert hát mi az, hogy az én felelősségem? Mi az, hogy én hagytam, hogy úgy legyen? Mi az, hogy bármiről is a világon én tehetek? Közben pedig egymást érik azok a „tanítások”, amelyek épp azt taglalják, hogy én vagyok az életem megteremtője, irányítója, ura és parancsolója, bármi is történik velem, azt én csináltam, én vonzottam be, magamnak köszönhetem. Egyfelől „olyan kicsi krumplik vagyunk…”, másfelől pedig „ki-ki a maga szerencséjének a Mekk mestere”.
Amikor valaki sokáig él kiszolgáltatott, alárendelt helyzetben, értelemszerűen torzul a belső világában a saját hatalmáról – és ezáltal a saját felelősségéről – alkotott kép.
Ilyenkor jön a „de hát mit tehettem volna?”. És ha nem nyúlok elég óvatosan a témához, már fel is izzik az „áldozathibáztató” bélyeg, alig várva, hogy a homlokom bőrébe sülhessen.
Holott csak egyetlen tévhitet kell eloszlatni, de azt könyörtelenül: nem létezik a fenti ellentmondás a felelősség kérdésében, ugyanis a felelősség nem osztható! Szeretjük ugyan azt mondani, hogy „kettőn áll a vásár”, hogy „50-50 százalékban oszlik meg a két fél felelőssége”, ám ezek a mondások csak bizonyos keretek között érvényesek.
A felelősség a hatalom és a képesség fogalmaihoz kötődik, azoknak ikertestvéreként születik meg az életünkben. Ha módomban áll megtenni valamit, azonnal az én felelősségemmé is válik, hogy megteszem-e. Itt a kulcs-fogalom a „módomban áll”. Ha féltucat bivalyerős fickó teper földre, ott nem áll módomban könnyedén kifordulni a szituációból, közölni, hogy „bocsi srácok, most nincs kedvem”, és elsétálni. Ha viszont valaki két óra hosszán át mondja a magáét a telefonba, miközben nekem ezer más dolgom lenne, mint őt hallgatni, akkor bizony igenis módomban áll gyorsan elbúcsúzni és letenni a telefont. És igen, az én felelősségem, ha ezt nem teszem meg, hanem adok két órát az életemből arra, hogy őt hallgassam, akkor is, ha az számomra kimondottan kellemetlen, sőt, káros.
Aki „rutinos áldozat”, az ritkán látja meg, mennyi mindent tehet(ne). Ehhez ugyanis azt is meg kellene látnia, hányszor hagyta, engedte, hogy mások lábtörlőnek, sőt, toalettpapírnak használják. Fel kellene ismernie, hogy ahol módjában áll változtatni, ott azonnal felelőssége is keletkezik. Hogy mennyi? Nos, a maga portáján való söprögetésben mindenkinek épp 100%.
Ebből következik, hogy a felelősség kérdésének firtatása semmiképp nem köthető össze az áldozathibáztatással – ugyanis nem „egy közös” felelősség van a helyzetet illetően, amin lehet szépen százalékosan osztozkodni! Nem, a mindenkori másik fél felelősségét a saját tetteiért nem csökkenti az én felelősségem az én tetteimért – azon a területen, ahol módomban áll cselekedni, azaz a saját portámon. Ha tehát valaki bármilyen módon bántalmaz, a viselkedéséért minden esetben 100%-ig felelős. Akkor is, ha a bántalmazott viselkedése őt „inspirálta”. Akkor is felel azért, amit tesz.
Hogy egy „közös” helyzetben, ahol ugye „társteremtők” vagyunk, hogyan oszlik meg a helyzetért való felelősség, az azon múlik, hogy a résztvevőknek milyen eszközökhöz van hozzáférésük a helyzet befolyásolására, azaz mekkora portán is söprögetnek. Ez a megfogalmazás nem véletlen: az eszközökhöz való hozzáférés az adott helyzetben, a saját pillanatnyi állapotban való hozzáférést jelenti. Azaz – maradva egy „klasszikus” utcai támadás példájánál – nem csupán az a kérdés, hogy mit tehet egy testileg gyengébb egy (vagy több) jóval erősebbel szemben, hanem az is, hogy az adott sokkhatás alatt mennyire blokkol le mentálisan, eszébe jut-e, hogy megpróbáljon szemre vagy torokra támadni valahogyan vagy célzottan DNS-mintát próbáljon gyűjteni a körmei alá. Hozzáteszem (s ez magánvélemény, az aktuális jogszabályi környezet ettől eltérhet), a tudatmódosító szerek használata önkéntes, tehát az ezekre való hivatkozás legalábbis sántít… ugyanígy az „idegállapotba’ vótam” – ilyen fokú instabilitással mégiscsak szakszerűen kezdeni kellene valamit! Az „idegállapot”-ra és a módosult tudatállapotra is érvényes a felelősség oszthatatlansága: amilyen mértékben módomban áll hatni a helyzetre, olyan mértékben vagyok felelős érte.
Ha megértjük, hogy ilyen megközelítésben a felelősség nem osztozkodás tárgya, hanem kinek-kinek „egy és oszthatatlan” a sajátja, akkor nem pazaroljuk feleslegesen az időt és az energiát az egymásra mutogatásra, illetve nem romboljuk a világot az áldozathibáztatással. Ám nem is hárítjuk el magunktól azt, ami a miénk a történetben – s ekkor, a felelősség elismerésével, a vágyott triász, az erő, a hatalom és a szabadság is hozzánk szegődik.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
