Miért fontos kibeszélni magunkból a traumákat? Gondolatok a segítők segítéséről, a lelki elakadásokról

Amikor valakit erős trauma ér, az öngyógyítás sok esetben nem vagy csak ideig-óráig működőképes. A traumába bele lehet ragadni. Feldmár András pszichiáter így ír erről:

„Nagyon nehéz, ha az ember átél valamit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan, mintha az ember le lenne szögezve valahova.” 

Olykor a segítők is segítségre szorulhatnak. Ők is kerülhetnek olyan élethelyzetbe, amikor támogatásra van szükségük, mert újszerű, váratlan és megoldhatatlannak tűnő nehézségekkel találták szembe magukat, s ennek (a trauma, a sokk) hatására úgy érzik, fogytán az erejük. Sokakban felmerülhet ennek kapcsán a kérdés: ha ők – a segítők – segítségre szorulnak, miként tudják ellátni a munkájukat? Ha hasonló cipőben járnak, mint a klienseik, nehezen…  Jól jöhet(ne) ilyen helyzetekben egy terápiás célzatú szünet beiktatása a hivatás gyakorlásában, de (mifelénk) kevesen engedhetik meg maguknak a hosszabb (több hónapot felölelő) fizetés nélküli szabadságot, de még a betegszabadság a táppénz sem mindenkinél működőképes sokáig – hisz az életet vinni kell.

Mi fán terem a szupervízió?

A segítő hivatásban dolgozók bizonyára hallottak már a szupervízióról. A szupervíziót egy független segítő szakember, a szupervizor vezeti – ezen alkalmak lehetnek egyéniek és lehetnek csoportosak (például munkahelyeken). A szupervízió célja az, hogy a segítőknek lehetőséget teremtsen az ún. ventillálásra, a nézőpontváltásra, a szemléletformálásra. Vagyis arra, hogy a szakemberek magukból kibeszéljék a munkájukkal kapcsolatos nehézségeket, elakadásokat, megosszanak a szupervizorral és a jelenlévőkkel egy-egy rendhagyóbb konkrét esetet (természetesen titoktartás mellett).  Ehhez mindenki hozzáadhatja a saját meglátásait, véleményét – a lényeg, hogy mindezt támogató jelleggel tegyék. Egy igazán jó szupervízió után a résztvevők könnyebbnek és felszabadultabbnak érzik magukat (ha a saját tapasztalataimból indulok ki, ez ritka dolog! A szupervízióra meg kell érni, nyitottá kell válni rá, s persze meghatározó a szupervizor személye, szakmaisága is). A szupervízió intézménye tulajdonképpen arra hívja fel a figyelmet, hogy a segítőket is megilleti a mentális védelem. 

A szupervízió eredendően nem arra szolgál, hogy a segítő szakember a saját egyéni problémáit vigye a szupervizor elé. A szupervízió alapvetően arra szolgál, hogy a segítők a munkájukkal járó stresszt, nehézségeket meg tudják osztani más szakemberekkel, ezáltal kimunkálhassák a belső feszültségeket és/vagy útmutatást kaphassanak elakadásaik leküzdéséhez, válaszokat a szakmai dilemmáikra. 

A szupervízió „intézményének” fontos alapvetése, hogy a segítők is emberek. Lehet valaki kiváló szakember, rendelkezhet megfelelő önismerettel és ismerhet remek megküzdési stratégiákat, ettől még nem sérthetetlenek. Ők is lehetnek mélyen, ők is átélhetik a talajvesztettség szorongató állapotát…

A másik jellemző tévhit, hogy a segítők az ún. „laikusoknál” könnyebben találnak kiutat a nehézségekből, mert képben vannak, tudják, hogy hova, kihez lehet és érdemes fordulni, és megvan a kapcsolatrendszerük. Ez lehet, hogy így is van, de a saját példámból kiindulva azt tudom mondani, hogy segítő szakemberként nem olyan egyszerű támaszt keresni! Bennünk is megvan az az elvárás magunkkal szemben, hogy képesek legyünk megoldani a problémáinkat saját hatáskörben, és kifelé lehetőleg (mindig, minden helyzetben) stabilitást, erőt mutassunk. Ez a segítők csapdája, nem szabad belesétálni…

Ha valaki pszichológust vagy más segítőt keres, törekedjen arra, hogy a szakember ne tartozzon az ismeretségi körébe. Így teljesen tiszta lappal indulhat a segítő folyamat. Szerintem a segítőre is igaz ez: olyan szakembert keressen, akivel nem állt közelebbi kapcsolatban, de még csak nem is távoli ismerősök. Könnyebb lesz elindulni és kitárulkozni, a segítőt pedig nem feszélyezik a saját korábbi benyomásai…

Csak a hülyék mennek pszichológushoz?

A 21. században élünk. Ideje lenne már elhagyni a káros sztereotípiákat, melyek szerint pszichológushoz, pszichiáterhez csak a hülyék, az elmebetegek járnak. Még mindig gyakran hallhatjuk ezt, a saját környezetemben sem példa nélküli, és ezt elég rosszul viselem. Könnyen lehet, hogy aki így beszél, éppen ő szorul segítségre, de ennek még a gondolatát is elhessegeti, mert nem képes, nem mer a saját működésével, a problémáival szembenézni… Terelni, másokat megítélni mindig könnyebb.

Fodor Ákos egyik haikuja jut erről az eszembe:

Mennyire vagyunk képesek objektíven látni magunkat? (Nem egyszerű.) Mi határoz meg bennünket? Mi jellemzi a kapcsolatainkat? Mik a legnagyobb félelmeink? Miben keressük a boldogulásunkat? stb. 

Nem lehet(ne) kérdés, hogy nemcsak a testi működésünkre kell figyelni, a lelkünket is ápolni kell! Van, hogy egy nehéz élethelyzet kényszerít erre minket. Nem szabad elveszíteni a hitet, hogy ezekből a helyzetekből ki lehet jönni, sőt, ezekből lehet igazán nagy fejlődést elérni.

– M. Nóra – 

Nyitókép: Cottonbro/Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

8 + kilenc =

hirdetés