Hálóban

– Muszáj itt levágni a gyerek körmét? Egy hete vágtam –

kérdezi egy anyuka kicsit feszülten egy idősebb asszonytól a játszótéren. A padon üldögélnek, az idősebb a lába közé fogja a gyereket, az szaladna, a nagymama csitítgatja: „Mindjárt végzünk, drágám.”

– Tudod, ilyenkor még nagyon gyorsan nő a körmük, a hajuk is, a felnőtteké már lassabban. Alámegy a kosz – oktatja a fiatalabbat. Elégedetten nézegeti a kis körmöket, mintha virágokat rendezne egy vázában. Az anyuka láthatóan lenyel egy megjegyzést, a gyerek végre szabadul, szalad vissza. Mindketten követik a szemükkel.

– Fodrász vágta a haját? – kérdezi az idősebb kisvártatva.

– Igen, persze – feleli bizonytalanul az anya. – Hosszabbra kértem, mert jól áll neki. Ha nagyon megnyírják, mindenki mondja, az óvónők is, a nagybátyja is, hogy milyen kár, olyan jól állt neki ez kicsit vagányabb haj – fűzi hozzá védekezőn.

– Jaj, nem azért kérdeztem én, nem szólok bele, csak kíváncsi voltam, hogy fodrász nyírta-e.

– Fodrász – hagyja helyben a fiatalabbik, arcán dühödt zavar és megfelelni igyekvés egyszerre.

Távolabb, a várat formázó mászóka ablakán kibukkannak a hullámos, szőke fürtök.

– Anya, gyere, én vagyok a kapitány – kiabálja az ötéves forma kisfiú.

Az idősebb asszony korát meghazudtolva pattan, rohan a vár felé: „Itt vagyok drágám!”
Az anya kinyitja, majd becsukja a száját, kissé tétován feláll, megy az idősebbik után. Állnak lent, az idős nő vadul integet: „Felmászom én is!”, kiabálja, és már bújik is a gyerekméretű lyukba.

A gyerek élvezi, hogy irányíthatja a nagymamát, a többiek már nem is érdeklik.

– Anya gyere te is – hívja ismét az anyját. Az körülnéz, indulna is, nem is.

– Kicsikém, a játszótér nem a felnőttek számára épült, én nem megyek fel, szívem – böki ki végül. A nagymama kicsit feszélyezve érzi magát, végül lejön.

Álldogálnak tovább.

– Kata, akartam kérdezni valamit – szólítja meg végül a nőt a fiatalabbik.

– Igen? – veti fel a fejét dacosan a másik, érzi, hogy ez a kérdés valami számonkérést fog hozni.

– Miért hiszi a gyerek, hogy neki a Rózsa utcai ház az otthona? Nem emlékezhet rá, hogy ott éltünk, és már régóta lakunk Angyalföldön. El kellett magyaráznom neki, hogy az az otthona, ahol mi élünk, ketten. Mondtál neki valamit?

– Jaj, kicsikém, hát én csak azt mondtam el neki, hogy a Rózsa utca a szülőotthona! Nem akartam rosszat, csak elmagyaráztam, mit jelent a szülőotthon. Félreérthette.

Álldogálnak tovább.

– Tudod – mondja sírós hangon az idősebbik -, én azt gondoltam, ott maradtok, odahozol majd egy férjet, lesznek még gyerekeid, szívesen odaadtam volna a szobámat is, minek annyi helyiség nekem.

A fiatal egy kicsi elképed, aztán kétségbeesik.

– Miután a fiam meghalt, csak ti maradtatok nekem. Nem zavartalak volna titeket. Úgy tekintek rád, mint a lányomra. Én csak jót akarok neked – néz a magasabb nőre, felfelé, reménykedve. Ekkor a kisfiú kiabál: „Megütött, anya, el akarta venni! Ez az én váram, én láttam meg előbb!” Egyszerre indulnak ketten, a gyerek dühösen, sírósan jön le, beleakad kötélhálóba a lába, cibálja, még hisztisebb. Az anyja kiszabadítja.

– Mami – fordul a gyerek a nagymama felé -, az a kisfiú be akart jönni a váramba, én vagyok a kapitány! – de már megy is vissza, küzdeni tovább.

– Kicsikém, a játszótér mindenkié, nézd, ott a másik bástya, menj fel oda – kiabál utána az anyja, de feleslegesen. A nagymama nem szól, ráteszi a kezét a másik karjára: „Gyerekek”, fűzi hozzá. A nő arrébb lép.

Nézi a várat, mintha ő is fel akarna mászni.

– FK –

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

9 + 10 =

hirdetés