Az unikornis és az egyszarvú, avagy a vágyálmok, a mesebeli csodák és a valóság

Van ugye az unikornis. Gyönyörű állat, kecses lótest, ragyogó szőrzet, okos szemek, és egy csavart szarv a homlokán. Mint a mesében. Mert hát oda is tartozik őkelme: a mesék világába. Tudjuk, hogy unikornis a valóságban nincs. Nem szerezhetünk be unikornist otthonra, de még állatkertben sem nézegethetjük.

Mit is jelent az, hogy „unikornis”? Csűrhetjük-csavarhatjuk, de csak az jön ki, hogy nem egyebet, mint azt, hogy „egyszarvú”. Az ám, de ha nagy lelkesen rákeresünk az egyszarvú képekre, egészen más látvány tárul a szemünk elé. Kecsesnek cseppet sem mondható állatról van szó, nem afféle ölbe vehető cukiság az egyszarvú.

Arról most ne is essék szó, hogy néha nem is egy az a szarv, mert nem ezen múlna a boldogságunk. A valóságban létező egyszarvú alig-alig hasonlítható a mesebeli unikornishoz.

Amikor várakozással tekintünk egy-egy élethelyzet elébe, az unikornis délibábját látjuk.

Aztán megkapjuk – az egyszarvút.

Gyerekként földöntúli boldogságot várhattunk attól, ha megkapjuk az áhított játékot – ám azt is el kellett rámolni, eltört, bepiszkolódott, és végül ki is nőttünk a vele való játékból. Egy-egy kellemetlen iskolai helyzet után az „új” iskolától azt várhattuk, hogy majd most minden jó lesz – és ha jobb is lett, azért a tökéletestől messze elmaradt. Munkahely? Ó, ha nincs, ha be akarunk kerülni valahová, úgy hisszük, csak legyen meg a belépőkártyánk, onnantól hawaii-dizsi-napszemüveg lesz minden munkanapunk. És erre tessék: unalmas megbeszélések, furdancs kollégák, hideg van, meleg van, átvágtak, túlterheltek, tele a mamuszunk…

És persze a magánéletben ugyanez: az új otthon, a társ, a gyermek… No persze, bele se kezdenénk, ha nem varázslatos unikornisként illegetné magát előttünk a lehetőség, ha nem öltözne szivárványos vágy-ruhába az elképzelés.

Ki futna neki egyáltalán az életnek, ha nem unikornis-szerű mesebeli csodát várna tőle?

Ha az új otthonra úgy gondolna, hogy milyen piszok nehezen takarítható az a szép, világos padló, ha a társról az jutna eszébe, milyen idegesítően tud ezt vagy azt csinálni, és ha a gyerekből a 0-24-es üvöltést és a pelenkaszagot sejtené csupán, esetleg a kamaszkori kéztördelős aggodalmakat?

Nem, az élet nem unikornis-ménes, hanem lomha egyszarvúak gyülekezete. Egy szarv itt, egy szarv ott. Az, de mégsem az, mint álmainkban. No de mit tehetnénk? Ne álmodjunk, ne álmodozzunk, ne vágyakozzunk szivárványos sörényű unikornis után? Esetleg ne lássuk néha-néha, pici pillanatokra valóban unikornisnak az egyszarvút, ami nekünk jutott?
Dehogynem! Sőt, ha helyén kezeljük a kérdést, megláthatjuk a szépséget a földi egyszarvúban is. Hogy mást ne mondjak: keress egy képet róla, és közelíts rá a tekintetére. Ő is „lelkes állat”. És van, és reális.

Naponta futok bele a hírekbe, miszerint „felemelkedés” van, jön a „galaktikus flotta”, amely majd jól kiemeli a komplett Földet a slamasztikából, továbbá hetente több különböző „dimenziókapu” is nyílik. Tőlem akár igaz is lehet mindez… De ha ezektől azt várjuk, hogy csillámosszemű unikornissá válnak a földi egyszarvúak, azaz azt reméljük, hogy hirtelen minden mesebelien tökéletes lesz körülöttünk, miközben nekünk az égvilágon semmi teendőnk e téren, akkor előre borítékoltuk a kudarcot.

Nem, mi magunk sem vagyunk „mesebeliek”. Hát hogy várhatjuk el, hogy unikornisokat dobjon nekünk az élet?

Nézzünk inkább körül, és rájöhetünk: valójában megkapunk rengeteg „unikornist”, csak annak földi minőségében: egyszarvúként. És kezdjük el szeretni az egyszarvút, ezt a békés, szeretetreméltó, és egyébként kihalófélben lévő lényt. Lehet, hogy egy ilyen belső lépés a lelkünkben nagyobb „felemelkedés”, mint egy „galaktikus intervenció”. Belül, önmagunkban menthetjük meg a Földet, s vele az egyszarvút.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.