Nincs ártatlan ember. Mindenkinek ártottak. Avagy mit jelent hibásnak lenni?
Amikor valakiről kiderül valami szörnyűség, vagy legalábbis kiderülni látszik, legyen szó Michael Jacksonról, a görög teknős elpusztítójáról vagy bárki másról, sokszor felmerül az a gondolat, hogy az elkövető maga is áldozat, őt is bántották, okkal lett olyan, amilyen, okkal tette azt, amit tett. Ez sok esetben be is igazolódik, ám e ponttól már nem mindegy, hogy miként is kezeljük azt a kérdést, hogy lehet-e valaki egyszerre bűnös is, áldozat is.
Senki a világon nem ártatlan abban az értelemben, amit a szó maga jelent: ártatlan az, akinek nem ártottak. Mindenkinek ártottak. Szándékosan vagy sem, ilyen vagy olyan mértékben, de ártottak.
Olyankor az ember szenved, az pedig szubjektív dolog. A pici baba, akinek várnia kell tíz percet, amíg valaki tisztába teszi, és addig kényelmetlenül érzi magát, szenved abban a tíz percben. És persze emberi történelmünk ennél jóval nagyobb szenvedésekkel van tele.
Hogy miképp lehet valaki „bűnös” és „áldozat” is egyszerre, s ezek miért nem „oltják ki” egymást? Nézzük meg egy másik, igen mély tartalommal bíró szavunk jelentését. Ez a szó nem más, mint a „hibás”.
Nemrégiben belefutottam egy cikkbe, afféle „ilyenek a férfiak, olyanok a nők” típusú írás volt, és az érzelmileg elérhetetlen, elköteleződésre képtelen férfiak kerültek épp a lelki boncasztalra. Szépen levezette a szerző, hogy ezért és azért lettek ilyenek, majd jött a „nagy megmondás”, miszerint mindezért (és konkrétan azért a fájdalomért, amit ezzel a nőknek okoz) „nem a férfi a hibás”. Mert a gyerekkora, mert az önvédelmi mechanizmusok, mert hát mit is tehetett volna szegény, apró gyerekként.
Érdekes módon a „hibás” szót teljesen más értelemben használjuk, ha tárgyakra, és más értelemben, ha emberekre vonatkoztatjuk. Ha arra gondolunk, hogy hibás egy alkatrész, az azt jelenti, hogy nem látja el a funkcióját. Javítani vagy cserélni kell. De nem haragszunk rá, akkor sem, ha történetesen hangosan szidjuk a nem létező édesanyját, csak a hangulat kedvéért. Nem haragszunk, mert az adott tárgy mit sem tehet arról, hogy hibás. Az anyag engedelmeskedik a fizika törvényeinek. Ha öntési hibás, ha túlmelegedett, ha elrepedt, elszakadt… akkor hibás, de nem tehet róla, ugyanis nincs szabad akarata. Nem tehet a sorsáért. Például ha hagyjuk elfolyni a hűtőfolyadékot az autóból, és emiatt túlforrósodik a motor, annak minden következményével, akkor lesz jó pár hibás alkatrész, amelyek törvényszerűen mentek tönkre. Nem tehettek semmit. Ha nincs hűtés, megfő a motor. Pont. Aztán a hibás alkatrészt vagy kidobjuk, vagy megjavítjuk, attól függően, mire van lehetőség.
Az ember esetében – bolygónkon egyedülálló módon – közrejátszik a szabad akarat. Sem a tárgyak, sem a növények, sem az állatok (na jó, a macskák azért gyanúsak…) nem rendelkeznek a döntés szabadságával. Ennek is köszönhető, hogy ha emberre mondjuk, hogy hibás, akkor „valamiben” hibás, és a szót a „bűnös” értelmében használjuk. Innen könnyű belecsúszni az egyszerűsítésbe: ha én tettem, lehetek hibás, ha velem tették, akkor valaki más a hibás azért, ami végül kisült a történetből, és ez vagylagos kérdés: vagy ez van, vagy az van.
Ez a megközelítés a melegágya mindennemű hibáztatásnak, a felelősség hárításának, és ezáltal a saját sorsunk kézbe nem vételének akkor, amikor az elszenvedett bántalmazásra kenjük a későbbi bántalmazó viselkedést.
Az ember is hibás, abban az értelemben, amelyben a tárgyak hibásak. Rosszul bántak vele, torzult, sérült a működése. Mire felnövünk, mindannyian tele vagyunk hibákkal. Ám az ember tehet is azért, hogy ne maradjon ebben a „hibás” állapotban.
Az autó motorja nem tehet semmit azért, hogy ne folyjon el a hűtőfolyadék, nem tehet semmit azért, hogy ő maga ne forrósodjon túl. Ugyanígy, az ember nem tehet semmit azért, hogy gyenge és kiszolgáltatott állapotában (tehát nem csupán gyermekkorban) egy nála erősebb ne bántsa. Ám a motor később sem tehet semmit önmaga megjavításáért. Ott van, szétégett benne, ami éghetett, nem működik. Ezzel szemben az ember – segítséggel vagy önállóan – javíthat magán. Megvan a képessége, a joga, és ezzel arányosan (mindig arányosan!) a felelőssége.
Nem lehet egy egész életen át azzal takarózni, hogy „azért viselkedem így, mert kiskoromban ez vagy az történt velem”.
Igen, amit veled tettek, az mások hibája. De dolgozhatsz magadon, nem vagy egy leégett motor. És ha te ártasz másnak, akkor bizony te vagy a hibás, az adott helyzetben te működsz hibásan. Ez esetben pedig egyetlen teendőd van: irány a szerviz, tessék dolgozni a hiba kijavításán. Akármilyen mértékben is sikerül, az mindenképpen több lesz, mint az a semmi, amit akkor érsz el, ha elhiszed, hogy neked ezzel nincs dolgod. Hát hogyne lenne! A te életed – a te dolgod!
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
