Mozaikcsalád. Két példa: aki megcsinálta, és aki éppen benne van a sűrűjében
Ha kivesézzük egy mozaikcsalád életét, alapigazságokhoz jutunk párkapcsolatról, gyereknevelésről, szülők gyerekekhez való viszonyáról, szeretetről, szerelemről, rengeteg témát érint ez a kérdéskör. Két család életébe nyújtunk most bepillantást, egy ötven feletti családanya mesél a tapasztalatairól, és egy mozaikcsaládot éppen összerakosgató családapa a jelenéről.
– Én egy kisfiút, a férjem két lányt hozott a családba, hat évbe telt, mire mindenki mindenkivel összeszokott – meséli Gabi, aki már 55 évesen, eltávolodva tekint vissza az eseményekre. – Ez egy sajátos helyzet volt, akkoriban még nem volt olyan gyakori a mozaikcsalád, mint manapság. Abban egyetértettünk, hogy ezt erőltetni, sürgetni nem lehet. Diffundáltunk egyik lakásból a másikba, egyszer nálam voltunk, egyszer a férjemnél, loptunk időt magunknak is. Amikor eltűntek a határvillongások, azok az aggodalmak, hogy bárki a másik szülő helyére pályázna, nyugodtan zajlott az élet, megvolt, kinek mi a feladata, akkor már a gyerekek sürgették az összeköltözést.
Sokat számít, hogy részt vehettek ebben a döntésben.
Kisebb-nagyobb viták persze mindig voltak, de megoldódtak. A szülők nem szabták meg a játékszabályokat a közös életformára, de egy keretrendszert biztosítottak, a gyerekekre hagyták, hogy a meccseket lejátsszák egymással, nem foglaltak semmiben állást. Fontos, hogy nem akartak a másik szülő helyébe lépni, illetve teljesen azonos elveket vallottak a nevelésről, jelen esetben azt, hogy a gyerekeknek kellenek a keretek, amelyek biztonságot nyújtanak és amelyek ellen aztán lázadhatnak kamaszként: támogatták a törekvéseiket, de nem álltak fölöttük ostorral, ha nem feleltek meg az elvárásoknak. Egyetértettek ezekben a kérdésekben, de egyébként is tiszteletben tartották a felségterületeket.
– A gyerekkel való kapcsolatot mindig a felnőtt határozza meg, ez rajta múlik, nem a gyereken. Ha nem akar pótszülő lenni, az sokkal könnyebbé teszi a helyzetet. Alapvetően mindenki a saját gyerekét neveli, persze, rászól ő is szükség esetén a másikéra, de a nagy beszélgetések, a főbb irányok a vér szerinti szülőkre tartoznak. Aranyszabály, hogy akkor nyilvánítasz véleményt, amikor kifejezetten erre kérnek, nem értékelsz, csak ha ezt várják tőled, és nem vonod kétségbe a másik jószándékát a te gyerekeddel kapcsolatban. Igyekeztünk elboronálni azt a féltékenységet is, amit a másik szülő érzett az új anyuka, apuka kapcsán. Mindez nagyon nehéz, tudom – foglalja össze Gabi.
A házaspár a hat év után vállalt egy közös gyereket.
A tanulság szerintük az, hogy ilyen esetekben tényleg a gyerekek az elsők, csak utána jöhetnek a felnőtt érdekei.
– Nem akartuk azt a vicces helyzetet, hogy „szia drágám, az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket”, mire odajutottunk, már nagykamaszok voltak, és inkább érdeklődve várták a kistestvért, a lányok babázni, anyáskodni akartak, és ebbe sikerült a nagyobbik fiamat is bevonniuk – meséli Gabi. – Ez enyhítette a féltékenykedéseket. Az nehezebb lehet, amikor kicsi a korkülönbség.
A mostohatestvérek pedig igazi testvérekké váltak, a fiú és a kisebbik lány nagyon összenőtt, hasonlítottak is egymásra, egykorúak voltak, így gyakran ikreknek gondolták őket az idegenek. Gabi még azt meséli el kérdésünkre, hogy mindezt nem tervezték, nem látták előre, csak így alakult, mert hagytak rá időt.
***
Daniék története rendkívül egyedi sorsot takar, ami nyilván még bonyolítja az egyébként sem egyszerű helyzetet. Ahogy Dani mondja, ők igazi patchwork család, mert legtöbbször egy függetlenebb apuka csatlakozik egy csonka családhoz, aki a gyerekeit néha magához veszi, de alapvetően nem vele élnek, vagy legjobb esetben is csak felerészben. Dani azonban saját maga neveli két lányát, és új párja két gyermekével igyekeznek most összecsiszolódni, ahol a vér szerint apuka nem nagyon vesz részt a gyerekek életében.
Ami az érzelmi hátteret még pluszban komplikálja, hogy Dani felesége, a gyerekinek anyja pár évvel ezelőtt egy nagyon komoly balesetet szenvedett, fél évig kómában volt, és most súlyos agysérüléssel létezik, 24 órás ápolásra szorul, mozgásképtelen, alig kommunikál, tudatos cselekedeteiben, érzelemnyilvánításában korlátozott.
– Nem kerestem új párt, sem új anyát a gyerekeimnek – kezdi a nem könnyű történetet. – Elköltöztünk a szüleimhez vidékre, hiszen nem tudtam egyedül dolgozni, gyerekeket nevelni és ápolni a feleségemet. A nagymamák rengeteget segítettek. Ez a gyerekeknek sem volt könnyű, elsősorban a nagyobbik lányomnak, aki akkor tízéves volt, és akit a mai napig minden alkalommal újra traumatizál egy-egy találkozás az anyjával. Számára ijesztő, aki lett belőle. A kisebbik még nagyon kicsi volt, amikor ez történt, hogy úgy mondjam, nem volt tele a feje. A kicsik rugalmasak, nincsen tapasztalatuk arról, mi a normális, elfogadják azt is, ami nem az. Ugyanakkor voltak neki is rossz élményei, az anyja nincs tudatában annak, amit csinál, néha agresszív, meghúzza a haját, megszorítja a kezét. Borzalmas ezt elmesélni, de egy ponton túl úgy láttam, hogy választanom kell, vagy normális gyerekeket nevelek vagy a feleségemmel lakom. Az előbbi mellett döntöttem. Korábban, kis korukban is sokat voltam otthon velük, mert saját vállalkozásom van, a munkaidőm kötetlenebb volt, mint a feleségemé, tehát nem kellett új anyát keresnem.
De ahogy az az életben lenni szokott, megismerkedett valakivel, aki egy fiút és egy lányt hozott a kapcsolatba.
A lányok jól fogadták az új anyukát, voltaképpen örültek, hogy újra családban élhetnek, a kisebbik egyértelműen megtalálta benne az anyát, akit elvesztett.
– Nagyon nehéz két valóban csonka családot egyesíteni, az értékrendjét, elképzeléseit, az eddigi tapasztalatait, egy fedél alá, egy térbe. A gyerekek már nem voltak kicsik, márpedig minél fiatalabbak, annál egyszerűbb elindítani egy mozaikcsaládot, ahogy azt az ismerőseim körében tapasztalom…
A felnőttek össze tudják csiszolni a különbségeiket, mert ha erős a szerelem, van rá motiváció, de a gyerekeknél kibukik az eltérés. Ők nem várták, nem akarták ezt a dolgot, kész helyzetbe kerültek, és ha új értékrendet, elvárásokat, szokásokat közvetítünk feléjük, erőteljesen tiltakoznak. És nem működik az, hogy oké, én nevelem az én gyerekem, te a tiédet, ugyanis nem hülye az a gyerek, látja és számon kéri az igazságtalanságot, patikamérlegre tesz mindent. Nem haverkodhatsz az egyikkel, miközben az apja vagy a másiknak. És persze, egy idő után a másikat is a saját gyerekednek érzed. Ha mesélek, azt mondják, nem a te gyereked, miért nem szarod le. Nem megy. Nem is feltétlenül a tiltások, inkább az elvárások szintjén jön ez ki inkább. Ha két olyan ember lesz szerelmes, akinek az értékrendje nem ugyanaz vagy nagyon hasonló, akkor nagyon nagy munka lesz összerakni a családot – foglalja össze a tapasztalatait Dani.
Persze, bőven vannak olyan szülők, akiknek a nevelési stílusa, a gyerekek irányában támasztott elvárásai némileg vagy akár nagyobb mértékben is eltérnek: csakhogy amikor probléma van, az egészen másként csapódik le, ha a másik nem vér szerinti szülő.
Nemcsak a kompetenciáját, hanem a jogosultságát is megkérdőjelezi a párja, kimondva, kimondatlanul, sőt azt is, hogy amit tesz szeretetből teszi-e vagy azért, mert irritálja a gyerek, aki nem az övé. Az pedig minden szülőt nagyon mélyen érint, ha kritika éri a gyerekét, márpedig különböző értékrend mellett ez óhatatlanul előfordul, közvetve vagy közvetlenül. Egyrészt az, ami egy vér szerinti szülő puszta jelzés, az egy nevelőszülőtől kemény kritikának tűnhet, másrészt a különböző nevelési elvek kapcsán az egész nevelési rendszer megkérdőjelezésének igazolását jelenti.
– Persze, egy nő másképp nevel, mint egy férfi, engedékenyebb, kedvesebb, én úgy látom, hogy egy nő általában úgy gondolja: előbb a gyerekek, aztán a szülők, egy férfi azonban fordítva. Ez egy hatalmas különbség. Ha beszól a gyerek, zsigerből jön, hogy helyre kell tennem, egy anya ezt másképp éli meg. De mégis, és különösen egy mozaikcsaládban fontos, hogy egységes álláspontot képviseljenek a gyerek irányában. Ezt megnehezíti, ha például a vér szerinti apa lazán vesz részt a gyerek életében, és amikor megteszi, tipikusan elkényezteti ajándékokkal, illetve az együtt töltött idő során minden szabályt felrúg, nála nem kell tanulni, lehet játszani számítógépen, stb. És akkor jönnek a nagymamák is hasonló felfogással. Ha egy ilyen helyzet van, elvesztél. Ilyenkor azért nehéz, mert mindig a kisebb ellenállás felé igyekszik a gyerek – sorolja a nehézségeket Dani.
És nagyon könnyű egy ilyen helyzetben azt érezni, szülőnek is, gyereknek is, hogy az engedékenység felől jön a szeretet, illetve abban az irányban nő a gyerekben. És ha a szülő egyszerre meg is akar felelni a gyerekének, meg nevelni is, akkor a nevelés valójában ott véget is ér. Különösen az anyák félnek a konfrontációtól, márpedig a nevelés rengeteg konfliktushelyzetet teremt.
És persze, ha sokáig nem volt apaminta, aki szigorúbb és felemeli néha a hangját, akkor az apaszerep megjelenése az egész csonka család számára nagy változás. Márpedig itt így történt, az apa sokáig nem akart részt venni a gyerekek életében, most részben egy enyhe féltékenységből kezd inkább bekapcsolódni – persze az új apa ellen dolgozva.
És persze mindez hat a párkapcsolatra is.
– Nagyon nehéz, mert a feleségemmel harmonikus kapcsolatban éltünk, egyetértettünk mindenben, szinte az utolsó ragig ugyanazt mondtuk a gyerekeknek, nem volt miről egyeztetni. Naivan azt gondoltam, hogy folytatódhat minden onnan, ahol a másik családdal abba maradt. De össze kellett pakolni az előzőt, hogy ez elindulhasson. A konfliktusaink kilencven százaléka a gyereknevelésből fakad, kiderült, hogy azt, amit nőként és férfiként szeretünk egymásban, azt apaként és anyaként már elutasítjuk, miközben nem szeretnénk, ha a másik megváltozna. És persze nincs időnk egymásra. De azt gondolom, az eltérések kezelése párkapcsolati intelligencia kérdése. Most úgy érzem, fáradok…
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
