Illúziók fogságában, avagy a hétköznapok nem mennek szabadságra
Hiába sugallja a média, hogy minden figyelmünkkel a közelgő ünnepek felé kellene fordulnunk, az élet valahogy nem hagyja ezt. Ismerős élmény? A mindenható média azt mutatja, ilyenkor az egész világ gyertyafény, havas fenyőág, csilingelés, szaloncukor. Te pedig körülnézel az életedben, és nem ezt látod.
Mit látsz? Azt, hogy menni kell dolgozni ugyanúgy, ahogy egész évben. Vagy ha éppen már nem, akkor is takarítani, pakolni, főzni, mosni, mosogatni kell. Sorban állni, csekket befizetni, vízórát leolvasni. Ha állatokat tartasz, akkor egyébként is van egy kihagyhatatlan napi rutin, kisgyerekkel ugyanez a köbön. Végső soron: minden nap egyforma. És jól teli is van tennivalókkal, alig marad hely és idő az ünnepi készülődésre.
Az elénk festett illúzióvilág irgalmatlan sok frusztrációt képes kelteni bennünk. Igenis, az az igazi, ha széles, boldog mosollyal arcunkon suvickoljuk a lakást, a gyermekeink földre szállt angyalkákként viselkednek és békésen rajzolgatnak a sarokban. Az az igazi, ha egész nap örömmel gyúrjuk a mézeskalács tésztáját, amely azután szabály szerint omlósan puhára sül. Az az igazi, ha hó fedi a tájat, de persze a közlekedés maradjon kifogástalan.
Ehhez képest hullafáradtan kotorászunk a lakás helyén terpeszkedő őskáoszban, a gyerekek a szokottnál is élénkebbek, ami nem csoda, mert egy hónapja rájárnak a szaloncukor-készletre. A mézeskalácsunkra igényt nyújt be mind az orosz, mind az amerikai hadsereg, mint különösen pusztító erejű lőszerre, megfelelő sebességgel indítva átmenne az a betonfalon is.
És a hó! A meteorológiai oldalak tragikus felhangú cikkekben tudatják, hogy „idén is elmarad a fehér karácsony”. Mintha alanyi jogon járna, hogy az élet a képeslapok illúzióvilágát a valóságban is szolgáltassa nekünk. Havat is, a mindenségit neki!
Egy régi cikkben olvastam, hogy készítettek statisztikát a karácsonyi időjárásról, onnantól, amikortól a hivatalos feljegyzések készültek. Nos, bármennyire is úgy emlékszünk, hogy „gyerekkorunkban bezzeg…”, valójában egyáltalán nem általános a fehér karácsony. Hogy miért emlékszünk mégis így? Azért, mert az erős élmények a maradandók. Az elme válogat, és ha már válogat, miért ne a havas karácsonyokra emlékezzen? Hiszen azok olyan szépek voltak!
Ha belátjuk, hogy illúzióvilág, amit elénk vetítenek, akkor – bármilyen csábítóan szép is – el tudjuk engedni az élettel szembeni elvárásainkat.
Persze igen, jó lenne, ha… Jó lenne legalább két héttel az ünnepek előtt már egész nap a készülődéssel, annak is a kimondottan kellemes elemeivel foglalkozni. És jó lenne a fehér karácsony is.
Ám a karácsonyig vezető út hétköznapokból áll, melyek sosem mennek szabadságra. Hétköznapokból, melyek hozzák a maguk mindennapos teendőit. És ezeken ugyanúgy végig kell rágnunk magunkat, mint az év bármely más időszakában. Szomorú dolog ez?
Szerintem egyáltalán nem. Érdekes megfigyelést tettek kutatók, de ezt a megfigyelést magunk is megtehetjük, csak nézzünk körül önmagunkban és a környezetünkben. Ma, amikor az emberiség pszichés és mentális állapota korábban nem tapasztalt (vagy csak eddig mélyen elhallgatott) mélységekbe süllyedt, fontos felismerés, hogy a nagyobb érzelmi ingadozások kevésbé érintik azokat, akiket a hétköznapjaik kellő mértékben „mederben tartanak”.
Vagyis azok, akiknek akár kisgyerek, akár állat, akár fegyelmet követelő munka vagy akár a mélyen beégett rutin miatt kénytelenek minden áldott nap működtetni a „robotpilótát”, védettebbek a pszichés és mentális betegségek pusztításaival szemben. Ez nem jelenti azt, hogy velük nem történhet semmi, ők nem sérülhetnek! Ám – bizonyos szintig – kevésbé zuhannak mélyre, és kevesebb ideig tartózkodnak ott.
Mert menni kell, mert enni és etetni kell, mert a hétköznapok megkövetelik a magukét. Háborús időkben sokak számára a túlélés záloga volt a napi rutin. Belső háborgásaink idején ugyanilyen segítséget jelenthet a sok teendő, amely nincs tekintettel az ünnepre (sem a lelki kínjainkra, sem semmire), csak jön és tartja a markát: „tedd meg, végezd el. Nem érdekel, hogy hétfő van vagy vasárnap, ünnep vagy sem, gyere, etess, pakolj, intézkedj.”
Sokat halljuk manapság, mennyire fontos, hogy ne legyünk gondolattalan „biorobotok”. Ez is igaz a maga síkján. Ám – ha már létezik – a „robotpilóta” is lényeges szerepet tölthet be az életünkben. Amikor jobb, ha nem gondolkodunk (feltűnt, hogy a szó töve a „gond”?), csak tesszük a dolgunkat. A hétköznapok nem mennek szabadságra. Néha úgy érezzük, megtébolyodunk emiatt. S néha – milyen furcsa fintora az életnek! – épp ez ment meg bennünket a tébolytól.
Nyitókép: Jill Wellington, Pixabay
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
