Negyvenes nőnek lenni. Szelíd szembesítés az élet végességével
Nem tudom, mi értelme van, ha egy nő titkolni próbálja a korát, ha meghamisítja éveinek számát, lefarag 2-3-5 évet. Persze én sem szoktam úton, útfélen hangoztatni, hogy hány éves vagyok, de ha rákérdeznek, elmondom. Ahogy telnek az évek, egyre furcsább lépést tartani (pszichésen) a növekvő számokkal.
Azt mondják, a negyven vízválasztó (a nőknél). A negyven nekem meg sem kottyant, de ahogy közeledik a 45, egyre több minden kezd mocorogni bennem – valamiféle átállás megy végbe, tudatosul, hogy leéltem az életem felét (már ha megérem a nyolcvanat), foglalkoztat, hogy a hátralévő időt mivel kellene tölteni, s ennek érdekében milyen lépéseket kellene tenni. Tanulás, alkotás, segítés, természetközeliség – ezek érdekelnek. Meg a családom „kísérése”, persze. Életközépi újratervezés. Válság nincs – szerencsére -, pedig általában ezt a jelzőt tapasztják az életközéphez.
Igen, furcsa kimondani, hogy 43 vagyok, nemsokára 44 leszek, de ha kérdezik, nem titkolom, nem adok sejtelmes-kitérő választ, inkább figyelem a reakciókat. Nem tudom, mennyire őszinték. Nem látok mély megdöbbenést az arcokon. Persze nyilván jólesne, ha kikerekedett szemekkel bámulva mondanák: nahát, egyáltalán nem nézel ki ennyinek! Egy bizonyos életkor felett ezt várjuk, ugye? De azt sem mondják, hogy: „csak ennyi vagy? Többnek látszol…” Ettől a mondattól világgá lehetne menni. Persze ettől még gondolhatják bármelyiket, hogy fiatalabbnak vagy idősebbnek látszom a tényleges koromnál. Bóknak veszem, ha valaki azt mondja – a valóság, és nem egy filterezett szelfi alapján -, hogy nem tudja megállapítani az életkoromat. Főleg akkor, ha nő mondja. Pedig mélyülnek a ráncok, keményednek a vonások, és elkezdett őszülni a szemöldököm. Ez a felfedezés azért eléggé meglepett. A hajam már régóta őszül, festetem. Néha már fájlalom a bokaízületeimet – mintha nem én lennék, aki egykor 10-12 kilométeres távokat futott. Már nem áll jól, amiben 25 évesen csinosnak éreztem magam. Már nem esik jól magassarkúban tipegni – fontosabb a természetesség, a kényelem. Egyben vagyok, de van súlyfeleslegem. Már nem állok naponta háromszor a mérlegre. Megbékéltem a testalkatommal is, legalább 20 évembe telt. Már zavar, ha az inzulinrezisztenciát félvállról veszem, és hordani kellene most már a felírt szemüveget…
Az életközép szelíd szembesítés az élet végességével.
Az ember elkezdi figyelni, komolyan venni a fizikai állapotát – ha az egészséget addig természetesnek vette, kapja a sokkoló emlékeztetőket, gyászjelentések, betegségről szóló hírek formájában. Nem az évszám, nem a 40 a vízválasztó, hanem amikor nálad fiatalabb, veled egyidős, vagy nálad nem sokkal korosabb „csajokat, srácokat” kezdenek sorban eltemetni. Barátokat, ismerősöket a generációdból.
A negyvenes évek alapvetően szépek – ha beépítjük a tapasztalatokat, sok felesleges (lelki)tehertől megszabadulhatunk. Nem harcolunk feleslegesen, csak azért, amiért érdemes. Elkezd forogni a B oldal. Komolyan vesszük az életet. Látjuk a lényeget.
A kép illusztráció – nem rólam készült
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
