Negyvenes nőnek lenni. Szelíd szembesítés az élet végességével

Nem tudom, mi értelme van, ha egy nő titkolni próbálja a korát, ha meghamisítja éveinek számát, lefarag 2-3-5 évet. Persze én sem szoktam úton, útfélen hangoztatni, hogy hány éves vagyok, de ha rákérdeznek, elmondom. Ahogy telnek az évek, egyre furcsább lépést tartani (pszichésen) a növekvő számokkal.

Azt mondják, a negyven vízválasztó (a nőknél). A negyven nekem meg sem kottyant, de ahogy közeledik a 45, egyre több minden kezd mocorogni bennem – valamiféle átállás megy végbe, tudatosul, hogy leéltem az életem felét (már ha megérem a nyolcvanat),  foglalkoztat, hogy a hátralévő időt mivel kellene tölteni, s ennek érdekében milyen lépéseket kellene tenni. Tanulás, alkotás, segítés, természetközeliség – ezek érdekelnek. Meg a családom „kísérése”, persze. Életközépi újratervezés. Válság nincs – szerencsére -, pedig általában ezt a jelzőt tapasztják az életközéphez.

Igen, furcsa kimondani, hogy 43 vagyok, nemsokára 44 leszek, de ha kérdezik, nem titkolom, nem adok sejtelmes-kitérő választ, inkább figyelem a reakciókat. Nem tudom, mennyire őszinték. Nem látok mély megdöbbenést az arcokon. Persze nyilván jólesne, ha kikerekedett szemekkel bámulva mondanák: nahát, egyáltalán nem nézel ki ennyinek! Egy bizonyos életkor felett ezt várjuk, ugye? De azt sem mondják, hogy: „csak ennyi vagy? Többnek látszol…” Ettől a mondattól világgá lehetne menni. Persze ettől még gondolhatják bármelyiket, hogy fiatalabbnak vagy idősebbnek látszom a tényleges koromnál. Bóknak veszem, ha valaki azt mondja – a valóság, és nem egy filterezett szelfi alapján -, hogy nem tudja megállapítani az életkoromat. Főleg akkor, ha nő mondja. Pedig mélyülnek a ráncok, keményednek a vonások, és elkezdett őszülni a szemöldököm. Ez a felfedezés azért eléggé meglepett. A hajam már régóta őszül, festetem. Néha már fájlalom a bokaízületeimet – mintha nem én lennék, aki egykor 10-12 kilométeres távokat futott. Már nem áll jól, amiben 25 évesen csinosnak éreztem magam. Már nem esik jól magassarkúban tipegni – fontosabb a természetesség, a kényelem. Egyben vagyok, de van súlyfeleslegem. Már nem állok naponta háromszor a mérlegre. Megbékéltem a testalkatommal is, legalább 20 évembe telt. Már zavar, ha az inzulinrezisztenciát félvállról veszem, és hordani kellene most már a felírt szemüveget…

Az életközép szelíd szembesítés az élet végességével.

Az ember elkezdi figyelni, komolyan venni a fizikai állapotát – ha az egészséget addig természetesnek vette, kapja a sokkoló emlékeztetőket, gyászjelentések, betegségről szóló hírek formájában. Nem az évszám, nem a 40 a vízválasztó, hanem amikor nálad fiatalabb, veled egyidős, vagy nálad nem sokkal korosabb „csajokat, srácokat” kezdenek sorban eltemetni. Barátokat, ismerősöket a generációdból.

A negyvenes évek alapvetően szépek – ha beépítjük a tapasztalatokat, sok felesleges (lelki)tehertől megszabadulhatunk. Nem harcolunk feleslegesen, csak azért, amiért érdemes. Elkezd forogni a B oldal. Komolyan vesszük az életet. Látjuk a lényeget.

 

A kép illusztráció – nem rólam készült

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizennyolc − 14 =

hirdetés