Se éjjelem, se nappalom

Nyitva az ablak, a gangról tangóharmonika szól, egy Nino Rota dallam a Keresztapából. A belső udvaron kevés a fény, a napsütés másfele kujtorog, csak a tompa zajok fénylenek, a kántálások, a lakásokból kiszűrődő veszekedés hangjai, nevetések és Nino Rota dallama. Pedig maga a város fényekkel teli, miközben körbelengi szomorúsággal.

Reggelente a Zichy Jenő utcából fordulok a Nagymezőre, éppen ott, ahol az Instant és a Piaf szedi áldozatait. Takarítók dolgoznak némán, egy éjszakányi szemetet pörgetnek elfele, műanyag poharak garmadáját, egy rahedli üveget. Kamasz fiú billeg az úttesten, lép felém, „dance with me”, mondja, a szemei üvegesek, könnyesek az álmatlanságtól és a boldogítóktól. Akár még vicces is lehetne, de nem az.

A Piaf ajtaja kitárva, bent egy szőke nő ácsorog, kezében pohárral, a rúzs a száján fölér egy csatakiáltással, a haja már megérett a borulásra. Angol fickók ücsörögnek körülötte, akiknek nem jött el a keresett megváltás az éjszaka, és nem értik, hogy fénylő reggel van, de még mindig nem történt velük semmi, miközben éppen valami történik. Ismerős érzés…

A kirakatok mélyedéseiben, pakundekliken gubbasztó hajléktalanok, minden nap ugyanazok, ugyanazokkal a reménytelen pillantásokkal, a véglét szagával, a beletörődés tompa lassúságával, várva, hogy a belőtt, berúgott hadak közül valaki dob majd egy kis maradékot a nyomorék kutyáknak is. És amerre megyek, ott vannak mindenhol. Bázisokat építve, berendezkedve. Az Opera előtt az Andrássyn az ősz, szomorú öregember, az Operánál, a földalatti megállója előtt a szakállas Hókuszpók, aki hol elfekszik a járdán, hol csak nekidől a megálló korlátjának és úgy tartja maga elé az apróktól zörgő műanyag poharat. A Király utca végén a szétdőlt nő a kutyával és a párja, no, meg a fiatal fiú, aki egy botra kötötte a kolduló poharát valami zsineggel és úgy lógatja elém, mint valami horgászbotot.

Mi lehet a megoldás? Mit lehetne tenni azért, hogy a világ egyik legszebb városának mellbevágó szépségét ne törje meg mindig valami megfogalmazhatatlan keserűség, vagy inkább szégyen. Átlépni őket? De ember nem léphet keresztül emberen.

 

Nem tudok átlépni az öreg gáborcigányon sem, aki Erdélyből jött, késeket árul és az aranyfogaiból ítélve, nem is mehet olyan rosszul az üzlet. Istenről beszél, a világ urának azon képességéről, hogy előbb szeretett minket, mint mi őt. Ezért aztán Isten mit bizonygassa a szeretetét. Nekünk kell bizonyítani, amikor mi is úgy döntünk, hogy szeretni fogjuk.

Sok kérdés marad persze az utcai emberek láttán, és marad sok előbukkanó újabb és újabb szépség, ami elterel, megnyugtat. A házak méltósága, a formájuk dallamából és a bennük élt emberek mindennapjaiból áradó lélek. Amit közben egy másik szomorúság tör újból ketté. A golyónyomok a házak falán. A homlokzatok soha be nem gyógyuló sebei, amik beszédesebbek és megdöbbentőbbek minden amerikai-magyar világsztár által megkomponált másodfelhasználású opusznál. Az ott a falakon a valóság ezer sebe, ez itt a képtelenség, az abszurd műanyag virága.

Jövök föl a Lehel téri aluljárónál, polgárőrök, rendőrök vegzálnak éppen két hajléktalant, idősebbek, nem most keveredtek a föld alá. „Hová menjek?”, kérdezi az egyik, „van valami ötleted?”. Egy oszlophoz húzódtak, ringy-rongy darabok, ócska táskák körülöttük, és a tanácstalanság az arcukon. „Mégis, hová menjek? Egy aluljáróval, kapualjjal, vagy parkkal odébb?” Mikor jövök visszafelé, már csak az egyik ül ott, gitárral a kezében, átszellemült mosollyal énekel. Az akkordok különösen erősen szólnak, mégis szépen, nem valami amatőr fércmunka. És az ének is keserűen szép: „Nincs se éjjelem, se nappalon nekem…” Sokáig elkísér.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 + 12 =

hirdetés