A nő dicsérete
Egy üzem szájszagú lehelete, egy kórház savanyú levegője a résnyire nyitott novemberi ablak huzatában, egy lélekölő szervezett okítás, egy komor sorban állás valami gyászos helyen, ahol jegyre osztják a halált. És mégis… Mindenhol lehet egy nő, mert nők mindenhol vannak.
És ahol egy nő ringó lélegzete megsimogatja a fémes délutánt, ahol a nézése ébredés a tengerparton, ahol kényes mozdulatai a túlélés soha nem múló ígéretei, ott még maradna kicsit az ember, bármennyire is szörnyű minden. Maradna, miközben maga sem tudja miért, csak érzi, hogy jó megvetni a lábát ebben a nem létező csendben.
Nincs többé bántó kanszag, nőneművé válik a legborzongatóbb hely is, ahol minden tétova szavunk és gesztusunk udvarlás. És még oda is visszamegyünk ezért a széptevésért, ahová egyébként be nem tennénk a lábunkat többé. Értelmezhetetlen vonzás, békítő, halk elmúlás.
A nő, minden bátorság eredője, minden záporként zuhogó kétségbeesés felszárítója, minden szelíd lüktetés a szívtájékon. Mivé lennénk nélküle?
Nyitókép: Nataliya Vaitkevich, Pexels
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
