Irgalom, könyörület, befogadás
Most, hogy a tél arca ismét egy kicsit beesett lett, még jobban maguk alá húzzák lábukat az utcákon élők. Fölpúpozzák a mellükön az aluljárókba terelgetett mocskos felhőket és vacogva menekülnek valamiféle óvónak vélt, mégis delejes álomba. A könyörtelen éjszaka jön is, meg megy is, a napokat dühítő lassúsággal zabálja föl az idő.
Meleg kell, meleg kellene mindenkinek, nekik is, a harcban hátra maradtaknak, hátra hagyottaknak, akik nem gondolnak már győzelmekre, nem gondolnak már megváltásra. Csak a melegre. Gondolatban megmelegedni a leghidegebb valóság.
A templomok, ahol még a csend is melegebben szól, hűvösek. Vajon miért? És vajon miért látni nagyon kevés hajléktalant, behúzódva a templomi padokra, könnyes szemmel motyogni, erőlködve emlékezni mindarra, ami egykor volt, ami most már végképp felejthetetlenné vált.
A templomok hűvösek, a miserend szűkös, azért a néhány óráért nem érdemes felfűteni a vigasztaló épületet és valljuk be, nagyon nem is lehet. De valahogy mégis szomorú, hogy a legrászorultabbaknak nem ad menedéket és oltalmat feltétlenül az a ház, az Istené, ami maga az oltalom. És ez nem feltétlenül a ház adottságai, méretei és hidegsége okán van.
A szembenézés sem feltétlenül melegítő. A mardosó szégyen a Teremtő előtt, hogy mivé lettek. A tekintetek a mélysötét képekről, az elfáradt szobrokról és a betérő imádkozók felől, akik zsebkendőt tartanak az orruk elé, mintha sírnának.
Mivé lett az alázat, mivé lett a könyörület, a befogadás? Mivé lettek, mivé lettünk?
A huzat keresztülrántja az aluljárón az éjszaka szájszagát. Élő halmok mindenfelé, lelassult gondolatok, elárvult gondolatok, elmúló gondolatok. És csend és hó és halál.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
