Irgalom, könyörület, befogadás

Most, hogy a tél arca ismét egy kicsit beesett lett, még jobban maguk alá húzzák lábukat az utcákon élők. Fölpúpozzák a mellükön az aluljárókba terelgetett mocskos felhőket és vacogva menekülnek valamiféle óvónak vélt, mégis delejes álomba. A könyörtelen éjszaka jön is, meg megy is, a napokat dühítő lassúsággal zabálja föl az idő.

Meleg kell, meleg kellene mindenkinek, nekik is, a harcban hátra maradtaknak, hátra hagyottaknak, akik nem gondolnak már győzelmekre, nem gondolnak már megváltásra. Csak a melegre. Gondolatban megmelegedni a leghidegebb valóság.

A templomok, ahol még a csend is melegebben szól, hűvösek. Vajon miért? És vajon miért látni nagyon kevés hajléktalant, behúzódva a templomi padokra, könnyes szemmel motyogni, erőlködve emlékezni mindarra, ami egykor volt, ami most már végképp felejthetetlenné vált.

A templomok hűvösek, a miserend szűkös, azért a néhány óráért nem érdemes felfűteni a vigasztaló épületet és valljuk be, nagyon nem is lehet. De valahogy mégis szomorú, hogy a legrászorultabbaknak nem ad menedéket és oltalmat feltétlenül az a ház, az Istené, ami maga az oltalom. És ez nem feltétlenül a ház adottságai, méretei és hidegsége okán van.

A szembenézés sem feltétlenül melegítő. A mardosó szégyen a Teremtő előtt, hogy mivé lettek. A tekintetek a mélysötét képekről, az elfáradt szobrokról és a betérő imádkozók felől, akik zsebkendőt tartanak az orruk elé, mintha sírnának.

Mivé lett az alázat, mivé lett a könyörület, a befogadás? Mivé lettek, mivé lettünk?

A huzat keresztülrántja az aluljárón az éjszaka szájszagát. Élő halmok mindenfelé, lelassult gondolatok, elárvult gondolatok, elmúló gondolatok. És csend és hó és halál.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × 5 =

hirdetés