Férfias önzés vagy lányaink, asszonyaink boldogsága? A meglocsolt nők tisztelete
Vajon a locsolás ősi, euforikus öröme mennyire férfias önzés és mennyire a lányaink, asszonyaink boldogsága? Lehet, hogy némiképpen ünneprontó a locsolást az önzés kifejezéssel hírbe hozni, de talán nem ártana ez ügyben egyszer őszintén érdeklődni bűbájos szeretteinktől.
Felnőtt férfiak és gyerekemberek kerekednek föl a jeles hétfői napon, fölszerelkezve mindenféle illatos, helyenként túl illatos permetekkel, s kopogtatnak korai órákban álmos tekintetű fehér személyek ajtaján. Akik örülnek is, tartanak is ettől a látogatástól, hiszen nyakukra, hajukra, bizarrabb esetben a dekoltázsukba szagos szélként befúvó illatszerek bizony gyakran még másnap is ott éktelenkednek, midőn már vasalódeszkák, mosogató tálak fölé hajolva fújják el a szemükbe lógó tincseket.
A közbeszédben erősebbik nemnek hívott felebarátaim édes reményekkel indulnak útnak ezen a reggelen, a fiatalabbak pengőforintokat, tojást, csokinyuszit vizionálnak, az éltesebb uracsok pedig jófajta pálinkára, karcos, mégis tündérien émelyítő borokra készítik fel a bendőjüket. S mivel több állomáshely is felmerülhet az előző napokban kifundált haditervben, előfordulhat, hogy a déli órákban a tervezett hazaérkezésből nem lesz semmi, hiába óhajtanak már kiugrani a kányalábak az otthoni levesből, bizony előfordul, hogy a férfiember valahol máshol éppen egy fajance fölé hajolva mesél könnybe lábadt szemmel valami harsogó, szamár módjára elordított történetet. Örül-e ennek az ünnepelt hölgykoszorú? Nagy valószínűséggel aligha.
Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a néphagyományokra hivatkozva az udvarra kirángatott leányok hideg vízzel történő nyakon öntése akkora élvezet okozna a fiatal hölgyeknek, mint azt a vödörrel a kezükben álló, vagy kacagva a térdüket csapkodó férfiak gondolják. Jó néhány esetben vettem már észre a leborított szépségek ábrázatán, hogy tettetett volt a jókedvük és szomorú a mosolygásuk.
Azt pedig már végképp nem értem, amikor italos lélegzetű férfiak hívogatják a legtávolabbi sarokban elrejtőzött kislányokat, hogy „kicsi kincsem, gyere elő, hadd locsoljon meg Pityu bácsi”. Bár ki tudja, amennyi a meglepődés ebben a különös világban, még az is lehet, hogy akadnak olyan leányzók, akik hideg víztől áttetsző hegyes blúzban szeretnek ácsorogni a szeles áprilisi udvaron és a csuromvizes hajukat úgy hátracsapni egy fejbillentéssel, mint ahogy a gólyák szoktak kelepelni a tavaszi kéményeken. Ám gyanítom, ők vannak kevesebben.
Nem szeretnék persze ellenzője lenni ennek a remek néphagyománynak, persze, értem én, virágozzanak, viruljanak és viduljanak a szépségek. Csak némi kíméletet kérnék, megilletődött, tisztelettől fénylő szavaink locsolják inkább hölgyeinket és az el nem csókolt csókok zavart meghatódása. De mindenképpen a tisztelet.
Fotó: Hollókő, MTI
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
