Téli kávéházak pincérnői
Az ablakon túl szúrós félhomály, szürke szívverések szitálnak a havas ködben. És ahogy megáll egy pincérjelmezbe öltözött, kakastaréjos fiatalember mellettem, türelmetlenül várva a rendelésre, elönt valami különös szomorúság. Kíváncsian nézek körbe, hátha van mégis remény, ez most csak egy furcsa tévedés, valami égbeli sorsolás szeszélye és mindjárt jön leváltani a fölnyírt hajú, idegesen topogót egy mosolygós, kedves, simogató pillantású pincérnő.
És nem arról a végzetes felsőbbrendűségről beszélek, hogy a nő inkább termett kiszolgálásra, a kínzó hétköznapok teleszórására aranyporral. Nem a szolgalelkűségről kívánok szót ejteni és nem arról a boldog tudatról, hogy mi mégis csak azért vagyunk, hogy alázatosan elénk tolják a gőzölgő, habos kávét.
A szívjóságról beszélek, ami azokból a pillantásokból árad, ahogy egy kávézó csendes szegletében valami puha szavú pincérnő a kívánságunk felől érdeklődik. Az érdeklődés színeiről, hangulatáról, a kíváncsi együttérzésről, amiben ott rejtőzik a nap megboldogításának önzetlen szándéka is.
Ezt mi nem tudjuk, vagy nem mindig tudjuk, vagy ha tudjuk, az sokszor nem a legmélyebb érzésekből táplálkozik, sokkal inkább tettetés, komédia. Egy pincérnő érkezése az asztalunkhoz, maga a remény. A következő percek melegségének reménye, és azé, hogy a kávé mély tónusai, véletlen habjai tudatosan és szántszándékkal közelítenek majd a tökéletességhez.
Egy pincérnő közeledése az asztalhoz, a NŐ közeledésének édes illúziója, ami mindig szépséggel és jóval kecsegtet. Gondoskodással és azzal a varázslattal, hogy általuk jónak hihetjük magunkat. Ám most a kakastaréjos, kötényes fiú türelmetlenül morran rám, valamit motyogok neki kávéról, télről, hidegről, mindezt meg sem hallva indul a pult felé, miközben az ablakon túl, el-elakadó szívverések szitálnak a havas ködben.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
