„Mindannyian csupán élni szeretnénk.” Emberek a világ körül
Hat év utazással töltött idő után már pontosan tudom, hogy mekkora mázlim van azzal, hogy Európa kellős közepén születtem. Persze, lehetett volna jobb, is de rosszabb is bőven. Az viszont biztos, hogy minden ember ezen a földön ugyanazt keresi az életben: hogy hogyan élhet boldog életet.
Thaiföld emberei
A thaiok már csak azért is különleges helyet kapnak a szívemben, mert ők voltak az elsők, akik gyökeresen mást képviseltek, mint amit én megszoktam. Csoda volt az első pillanattól kezdve a mosolyuk és életszeretetük. Csoda, ahogy érdektől mentesen segíteni akartak – akkor is, ha számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy az adott szituációban nem tudnak.
Soha nem éreztem fenyegetve magam csak azért, mert jobb körülmények között éltem, mint a szomszédunkban álló bádogházakban lakók. Soha nem éreztem azt, hogy elvárnák, hogy segítsek rajtuk, csak azért, mert farang (fehér ember) vagyok. A taxisok árai elfogadhatóak voltak, a piacon nem fizettem háromszoros árat (bár határozottan csökkentette a kiadásaim, hogy megtanultam thaiul alkudozni).
Thaiföld, a mosolyok országa
Talán ha egy thai ember a nyugati világba csöppen, könnyen kihasználhatóvá válik, ugyanakkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy végeredményben nem neki van igaza. Adni jó és ha nem is az adott személytől kapunk érte vissza bármit, az életünk során vissza fog köszönni minden tettünk – legyen az jó, vagy rossz. Itt tanultam meg, hogy nem a mi dolgunk megítélni a másik ember cselekedeteit – elég, ha mi magunk a jóra törekszünk.
Pura Vida!
Tiszta élet – Costa Ricában mindenhol ezzel a mottóval találkozni. A pontos idő itt nem létezik, cserébe rá lehet hangolódni a dolgok lassú folyamára. A világ legboldogabb országaként van nyilvántartva, és én úgy éreztem, hogy ehhez óriási köze van annak, hogy szinte érintetlen vadvilágban élnek. Ha az ember eltölt némi időt egy tengerparti városban, óhatatlanul ráhangolódik a természet ritmusára – velünk is pontosan így történt. Nem számít mennyire távolodunk el, ide mindig hazatalálhatunk.
Naplemente Costa Ricán
Még a legnépszerűbb partokon is akkora távolságok vannak, hogy üresnek tűnik. Azt hiszem itt sikerült igazán elengednek azt a belém plántált félelmet, hogy az idegenek biztos, hogy akarnak is valamit. Senki nem akart eladni nekünk semmit – az emberek csatlakoztak néhány szóra, megvitattuk a napnyugta csodás színeit, majd továbbmentünk. Ahogy az élet hömpölyög. Ez az ország sok szempontból példaértékű, szinte 100 százalékban kizárólag megújuló energiából állítják elő az ország áramszükségletét már évek óta. Megőrizve így mindazt, amit a Földtől ajándékba kaptunk.
Balit a turisták rontották el?
Kuta, Bali – az Istenek szigete. A beépítetlenségének köszönhetően szerencsére még mindig találni igazi kincseket, de a turisták által leginkább kedvelt úti célok (könnyen megközelíthető rizsföldek, vízesések, templomok, partszakaszok) sajnos már nem ilyenek. A parton sétálva méterenként mondtunk nemet az embereknek. Nem bérlünk szörfdeszkát, nem kérünk kókuszvizet, nem veszünk szuvenírt, nem kell a masszázs – csak sétálni szeretnénk és élvezni a látványt. A rizsföldeken gyerekek kéregettek a taníttatásukra (tökéletes angolsággal), volt olyan útszakasz, amin nem engedtek át, ha nem adtunk borravalót és bár az idős hölgy nagyon kedvesen mosolygott a fotó kedvéért – egy perccel később már kérte az árát.
Én szívesen adok, tudom, hogy nekem bőven több jutott, mint nekik – de amikor gyakorlatilag csak a létükkel akarnak pénzt kicsikarni belőlem, akkor úgy érzem, hogy itt valami nagyon félrecsúszott.
Gazdagok és szépek – Turks and Caicos
A leginkább kétpólusú világ – amivel valaha találkoztam. A házak végébe csatornaként bevezetett tenger, kertes villák (ha nem a tenger van a végében, akkor bizonyára egy medence), jachtok és hét csillagos szállodák sora mellett bizony ott vannak az igazi helyiek, akik favellákban élnek. Itt mi csak az expatok fényűző életéből láthattunk egy csipetet, akik a világ legszebb tengerpartjának nevezett helyhez méltó életet élnek. És bár ugyanarra nem vágynék, arra megtanított ez a tapasztalás, hogy a környezetünk, lakóhelyünk egyfajta befektetés abba, hogy jobban teljesítsünk a mindennapokban.
Hakuna matata!
Habár Kenya jóval kevesebb turistát lát, mint mondjuk az olcsóságáról híres Dél-Kelet Ázsia, annyit már itt is tudni vélnek a helyiek: a fehér embernek a bőre alatt is pénz van. Az árak ennél fogva magasabbak a külföldieknek, mint a helyieknek (amiről azt gondolom, hogy valamennyire jogos is), de könnyedén belemennek az alkuba is. Ha séta közben köszönnek, tudom, hogy el akarnak adni valamit, de sosem erőszakosak, a legtöbben egyetlen nemet is értenek.
Kenyában
Mindemellett viszont fontos megemlítenem, hogy ez az ország, ahol igazi örömöt láttam a helyiek arcán – mindannak ellenére, hogy az én életkörülményeimhez képest közülünk nagyon sokan jóval a minimum alatt élnek. Arcuk mégis gyermeki, önfeledt boldogságot sugároz és azon gondolkoztam, hogy ők tudnak keveset, vagy mi túl sokat. Utóbbira tippelek.
Mi vagyunk azok, akiknek számítanak a gondok, sokszor még ragaszkodunk is hozzájuk, mert a miénk. Mert számít a holnap, mert tudom, hogy megélem és elfelejtettem, hogy soha semmi nem biztos.
Bár mind más földből nőttünk ki, ahogy otthon is más család hagyományai és értékei formálták világunk, mégis sokkal több a hasonlóság köztünk, mint a különbözőség. Mindannyian vágyunk arra, hogy a nap végén elengedjük a történéseket és mindannyian csupán élni szeretnénk.
Írta: Molnár Viktória
A bejegyzésben látható képek a szerző felvételei. A nyitókép Balin készült
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
