Így úszta meg Pityu, a ponty a karácsonyt

Halászlé, rántott ponty, ez lett volna a menü szenteste. A halászlé hozzávalóit már a hét közepén beszereztük, a ponty pénteken érkezett.

– Anya, meghoztuk a halat! – újságolta a fiam, és egy méretes ponty tátogott a kezében. Sokkolt a látvány; bíztam benne, hogy a hal pár percen belül jobblétre szenderül. Úgy tűnt, nincs túl jó állapotban… Jobban örültem volna a filézett pontynak.

– Engedek neki vizet – közölte a gyermek –, s már vitte is a pontyot a fürdőszobába.
Nyáron egy balatoni süllővel jártunk így – kész, csoda hogy Pestig kibírta az utat. Napokig úszkált a fürdőkádban. Még szerencse, hogy van zuhanyzónk… A süllőnek Fütyi (!) lett a neve, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy Fütyikének hívtuk egymás között. Közöltem a fiammal, hogy ez a név nem szalonképes, maradjon a mi kis családi titkunk. Mit gondolnának, ha lelkesen mesélné: A Fütyi a kedvencem! Az én Fütyim fürge, szépen úszkál… (Fütyi egyszer csak nem úszott többé. A fiam a kertben keresett neki sírhelyet. Keresztet fabrikált faágakból, de mire megírhattuk volna rá a fejfát – Itt nyugszik Fütyi -, a kutya kegyeletet nélkülöző módon kiszimatolta… Nem volt egyszerű nap.)

Gondolhattam volna Fütyi után, hogy a névadás kritikus pont, pontot tehet a ponty és a karácsonyi menü végére, de nem voltam elég éber. Kedves, szalonképes nevet kapott a gyermek által, és inkább bánatomra, mint örömömre, magához tért a fürdőkádban: úszkált, kiegyensúlyozott ponty benyomását keltette. A fiam mellé telepedett, beszélt hozzá, ellenőrizte, hogy megfelelő-e a víz hőmérséklete, majd betett mellé egy kis fröccsöntött halat, horvátországi giccses szuvenírt, hogy Pityunak legyen „rendes” társasága is. Bepottyant mellé pár játék is a kád széléről, és a ponty jól vette az akadályokat. 

Míg a hal és a gyerek haverkodott a fürdőszobában, azon tanakodtam, ki fogja megenni ezek után szegény Pityut? A gyerek biztosan nem, és már nekem is elment tőle az étvágyam. Apuka ekkor még azt hitte, hogy Pityu forró olajban ki lesz rántva.

– Fiacskám a pontyot megesszük – nyomatékosította biztonságképpen.

– Tudom – válaszolta a gyermek. Remek! Nincs itt baj, már csak a saját ellenérzéseimet kell legyőznöm, gondoltam naivan. Nem telt el két perc, a fiam szaladt hozzám:

– Anya, menjünk el a kisállat-kereskedésbe halkajáért. Pityu éhes!

Végül is megleszünk mi rántott ponty nélkül is… 

– Szép hal, de nem maradhat sokáig a fürdőkádban! Vigyétek vissza a halárushoz – próbáltam menteni a helyzetet. Azt nem lehet, jött a válasz, mert akkor Pityut (gonosz, éhes emberek) megveszik és megeszik.

– Pityu ezért jött a világra! Tenyésztett ponty, mesterséges körülmények között nevelik, soha nem volt szabad, ez a sorsa… Gyönyörű küldetése van: táplálja az embereket. Ráadásul te is szereted a rántott pontyot…

– Pityut nem esszük meg! Visszaengedem a Dunába – közölte a gyermek.

– A Duna hideg, nagy a sodrása, és Pityu még soha nem úszott természetes vízben, sokkolná a helyzet, nem bírná a szíve – de hiába volt minden… Láttam a fiam tekintetén, hogy ennek így kell lennie…

– És ha elajándékoznánk?

– Pityu az én halam! Nem ehető!

– Különleges hal, az biztos – válaszoltam beletörődően –, extra karmája van. Egész életében rab volt és most szabaddá teszed.

Másnap Pityu egy vízzel töltött nejlonban vészelte át a szabadság felé vezető utat, kis megmentője a budai rakparton emelte ki a zsákból, és a karácsonyi pontyunk pillanatok alatt eltűnt a Dunában. Miközben visszaengedte, kívánt valamit. Szenteste boldogan újságolta: Pityu meghallgatta a kívánságát, mert megkapta a Jézuskától a vágyott ajándékot…

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − tizenhét =

hirdetés