Ősszakáll szerelme

Hol volt, hol nem volt, hát az volt, hogy Hamupipike a külső elvárások tengerében, és a
belső vágyak sodrásában elveszve, évekig serényen válogatta a lencsét, és közben mindig
kereste a tökéletes szemet.

Egyik-másikról azt hitte, hogy az talán lehetne a tökéletes formájú, színű, állagú lencse, amit csak magának tenne félre, de a fránya lencseszemek valahogy csak nem akartak úgy kinézni, ahogy azt Hamupipi elképzelte.

Mikor megelégelte a válogatást – ami mellesleg elég sokszor előfordult vele -, szokása szerint nagy hévvel belevetette magát valami újba, valami olyanba, ami érdekli. Egyik nap az okostelefonját bújva meglátott egy hirdetést:

Táncoktatás diákoknak!

Habár harminchoz közeledve, ő már nem volt olyan „pipi” mégis felcsillant a szeme, amikor olvasta. – Tangó! hmm… – gondolta, az nem lehet rossz. Tele van szenvedéllyel, olyan titokzatos tánc, ezt biztosan szeretné az ő kis temperamentumra éhes lelke.

Felkapta hát a legtangósabbnak tűnő cipőjét – amit mellesleg, csak nagy nehezen talált meg a porcicáktól hemzsegő cipősszekrénye alatt, – mert ellentétben Hamupipőkével, Hamupipike nem a rendmániájáról volt ismert. Persze nem is a pontossága miatt kedvelték őt, már az első tangóórájáról is tíz percet késett. Mikor „beesett” a terembe, lelkes fiatalok garmadával találta magát szembe, akik egy igen hevesen gesztikuláló férfit figyeltek. Ő volt Ősszakáll.

Hamupipi élvezte a tangót, egyre jobban és jobban. S egy pár hónap elteltével már nemcsak az oktatást, hanem magát az oktatót is. Ősszakáll ugyanis udvarolni kezdett neki: fagylaltozás, filmszínház, séta a Normafánál. Pipi kedvéért még egy drótkötélpályáról is lecsúszott és felmászott az Erzsébet-kilátó legtetejére, pedig már túl volt élete delén, bár erről kondíciója és testalkata mit sem sejtetett.

Egyik éjszaka Hamupipike, gondolta, meglepi Ősszakállt, és a legdögösebb vörös ruhájában feszítve, elment hát a tangóbálba. A liezonuk okán, Pipi egy ideje már hanyagolta a tangóórákat, így mikor Ősszakáll felkérte táncolni, legszívesebben kiugrott volna azon nyomban cipellőjéből és sprintelt volna a kijárat felé, de mivel erre vajmi kevés esélye volt, így „csak” a szíve szaladgált vadul föl s alá a gyomrában. A táncnak nem nevezhető botladozás után, végül vasparipán vágtattak fel a hegyre Ősszakáll üvegpalotájába.

Hamupipi elámult a gyönyörű látványtól, mely, mint kiderült Ősszakáll, Multiherceg korabeli fényűzéséből maradt meg. Imádta nézni az elé táruló esti várost.

– Már csak egy fénysor hiányzik innen az erkélyről – mondta Hamupipi.

– Az én fénysorom, maga a város fényei – jött a válasz.

Hamupipike úgy érezte magát, mint Csipkerózsika. Ám félve, hogy felébred ebből a
káprázatosnak tűnő álomból és újra visszakerül a tál lencse mellé… Ezt inkább megelőzte
gyorsan, és elkezdett szőrszálhasógatón viselkedni, amitől persze Ősszakállnak még a nem létező haja is égnek állt.

Hirtelen sok minden elkezdte zavarni Hamupipit. A pipázás, a tangóestek, az anyagiak, a korkülönbség… Rá kellett, hogy jöjjön, sem Ősszakállt, sem pedig mást nem tud megváltoztatni. Közben ám az is kiderült, hogy a számtalan „hercegnő” közül, egyik sem tudta magát igazán befészkelni Ősszakáll szívébe, mert számára csak egy szerelem létezett, mely évek óta fogva tartotta őt. És az maga volt a Tangó.

Több sem kellett. Hamupipi mehetett is vissza a tál lencséje mellé válogatni, de ezúttal nem ezt tette. Most nem. Inkább fogott egy seprűt, és kiseperte végre a cipősszekrénye alól az összes porcicát.

Nagy Márta novellája

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × 2 =

hirdetés