Ősszakáll szerelme
Hol volt, hol nem volt, hát az volt, hogy Hamupipike a külső elvárások tengerében, és a
belső vágyak sodrásában elveszve, évekig serényen válogatta a lencsét, és közben mindig
kereste a tökéletes szemet.
Egyik-másikról azt hitte, hogy az talán lehetne a tökéletes formájú, színű, állagú lencse, amit csak magának tenne félre, de a fránya lencseszemek valahogy csak nem akartak úgy kinézni, ahogy azt Hamupipi elképzelte.
Mikor megelégelte a válogatást – ami mellesleg elég sokszor előfordult vele -, szokása szerint nagy hévvel belevetette magát valami újba, valami olyanba, ami érdekli. Egyik nap az okostelefonját bújva meglátott egy hirdetést:
Táncoktatás diákoknak!
Habár harminchoz közeledve, ő már nem volt olyan „pipi” mégis felcsillant a szeme, amikor olvasta. – Tangó! hmm… – gondolta, az nem lehet rossz. Tele van szenvedéllyel, olyan titokzatos tánc, ezt biztosan szeretné az ő kis temperamentumra éhes lelke.
Felkapta hát a legtangósabbnak tűnő cipőjét – amit mellesleg, csak nagy nehezen talált meg a porcicáktól hemzsegő cipősszekrénye alatt, – mert ellentétben Hamupipőkével, Hamupipike nem a rendmániájáról volt ismert. Persze nem is a pontossága miatt kedvelték őt, már az első tangóórájáról is tíz percet késett. Mikor „beesett” a terembe, lelkes fiatalok garmadával találta magát szembe, akik egy igen hevesen gesztikuláló férfit figyeltek. Ő volt Ősszakáll.
Hamupipi élvezte a tangót, egyre jobban és jobban. S egy pár hónap elteltével már nemcsak az oktatást, hanem magát az oktatót is. Ősszakáll ugyanis udvarolni kezdett neki: fagylaltozás, filmszínház, séta a Normafánál. Pipi kedvéért még egy drótkötélpályáról is lecsúszott és felmászott az Erzsébet-kilátó legtetejére, pedig már túl volt élete delén, bár erről kondíciója és testalkata mit sem sejtetett.
Egyik éjszaka Hamupipike, gondolta, meglepi Ősszakállt, és a legdögösebb vörös ruhájában feszítve, elment hát a tangóbálba. A liezonuk okán, Pipi egy ideje már hanyagolta a tangóórákat, így mikor Ősszakáll felkérte táncolni, legszívesebben kiugrott volna azon nyomban cipellőjéből és sprintelt volna a kijárat felé, de mivel erre vajmi kevés esélye volt, így „csak” a szíve szaladgált vadul föl s alá a gyomrában. A táncnak nem nevezhető botladozás után, végül vasparipán vágtattak fel a hegyre Ősszakáll üvegpalotájába.
Hamupipi elámult a gyönyörű látványtól, mely, mint kiderült Ősszakáll, Multiherceg korabeli fényűzéséből maradt meg. Imádta nézni az elé táruló esti várost.
– Már csak egy fénysor hiányzik innen az erkélyről – mondta Hamupipi.
– Az én fénysorom, maga a város fényei – jött a válasz.
Hamupipike úgy érezte magát, mint Csipkerózsika. Ám félve, hogy felébred ebből a
káprázatosnak tűnő álomból és újra visszakerül a tál lencse mellé… Ezt inkább megelőzte
gyorsan, és elkezdett szőrszálhasógatón viselkedni, amitől persze Ősszakállnak még a nem létező haja is égnek állt.
Hirtelen sok minden elkezdte zavarni Hamupipit. A pipázás, a tangóestek, az anyagiak, a korkülönbség… Rá kellett, hogy jöjjön, sem Ősszakállt, sem pedig mást nem tud megváltoztatni. Közben ám az is kiderült, hogy a számtalan „hercegnő” közül, egyik sem tudta magát igazán befészkelni Ősszakáll szívébe, mert számára csak egy szerelem létezett, mely évek óta fogva tartotta őt. És az maga volt a Tangó.
Több sem kellett. Hamupipi mehetett is vissza a tál lencséje mellé válogatni, de ezúttal nem ezt tette. Most nem. Inkább fogott egy seprűt, és kiseperte végre a cipősszekrénye alól az összes porcicát.
Nagy Márta novellája
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
