Ne rejtsük el a szívünket!
Egyszer Kosztolányi az iskolából hazatérő fiát gonoszul megtréfálta. A gyermek boldog várakozással kopogtatott; mindig jó benyitni az almaszagú, meleg otthonba. Az édesapának tűnő költő viszont szigorúan nézett a jövevényre, nekiszegezve a kérdést, hogy „kit keres?” „Kosztolányi Dezsőt”, mondta határozottan a kisfiú egy pillanatra elbizonytalanodva, hogy talán valami vicc készülődik, valami kegyetlen, aminek persze a vége majd csupa nevetés lesz. „Nem lakik itt semmiféle Kosztolányi”, hallatszott a dörgedelem a küszöbön túlról, majd a költő rácsapta az ajtót a kisfia orrára. Aztán lassú percek következtek.
A gyermek csak állt, kis patakocska kezdett felduzzadni a szeme sarkában, pillanatok kérdése volt, hogy mikor fog útjára eredni. Reszketni, félni kezdett a saját gondolataitól, amik úgy érezte, hogy megcsalták. Hiszen pontosan fel tudta idézni a lépcsőfordulókat, az ajtót, aminek jönnie és nyílnia kell, és ahol őt várják, kérdezősködve a hogyléte felől, várják a barna szemcséket úsztató meleg kakaó ígéretével.
Kosztolányi háttal állt az ajtónak, mert közben sarkon fordult, de időközben a háta, a tarkója sajogni, égni kezdett, valami ismeretlen gonoszság fojtogatta, mígnem elsírta magát. Megfordult és kinyitotta az ajtót…
Nem tudom miért, de ez a különös hangulatú történet jutott eszembe és azok a gyermekek, akik majd botorkálnak az udvarokban, benéznek a bokrok alá, az ágak közé, ahol a satnya és friss zöld levelek között pici bogarak kergetőznek, hangyák keresnek réseket a nyújtózkodni vágyó fatörzseken.
Keresik az ajándékokat boldog izgatottsággal, miközben soha nem értettem, hogy a jót miért kell rejtegetni, eldugni, mielőtt hozzájutunk. Eldugott öröm, bokrok alá tuszkolt élményforrások, keresd meg, a nyuszi eldugta valahová. De miért, kérdezném gyermeki lélekkel. Ne rejtsük el a jót, ne rejtsük el a szívünket!
Mert mi van akkor, ha történetesen a rövid nadrágos, várakozástól szédülő kicsi ember nem találja az ajándékot. És percről percre bizonytalanabb lesz, keserűbb. Hadonászni kezdünk a rejtekhely irányába, kiabálni, hogy langyos, langyos, meleg, megint langyos, juj de hideg? Manipulálni kezdjük az öröm elérhetőségének lehetőségét, csalni és odacsalni? Miközben tiszta, fehér inget ölt a tavasz?
Húsvét jön, ne rejtegessük, amink van. Adjuk oda, a gyerekek szép lassan velünk együtt veszítik el a hitüket, ne spóroljunk a szívünkkel. Amíg lehet…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
