Széttördelve. Mosolyogj Anna, mert nekünk már nem megy

Szerettem Annával dolgozni a szerkesztőségi szomorúságban. Beült az ormótlan monitor elé, szépen maga elé helyezte a cédulákat, amin az elkövetett írásművek fájlnevei voltak följegyezve, no és a megírt sorok száma. Együtt bámultuk a monitort, miközben elégedetten néztem, ahogy csendes szorgalommal öltözteti az oldalt, ráigazítja a színes kis blúzt, gondosan ügyelve arra, hogy ne lógjon túl, aztán a szűk, formás kis szoknyácskát, simogatta és igazította, és minden apró finomítása csupa mosolygás volt, akár ő maga, akitől olyan érzésem támadt, mintha egy tavaszi, friss délutánon kinyitnám az ablakot.

Tördelő volt Anna, így hívták akkoriban ezt a mesterséget; a régi redakciókban még külön mesterei voltak ennek a szakmának. Akkoriban még nem olyan ifjakat fogadtak föl a gazdák, akikkel aztán cikket írattak, fényképet készíttettek, tördeltettek és korrektúráztattak, mindezt aprócska pénzért, kihasználva az ifjú firkászok örök időktől való hiúságát, a büszke boldogságot, midőn nevüket láthatták viszont a cikkhasábok alatt.

Annát, több kollégával együtt, az átszervezésnek elkeresztelt haszonlesés hajította az utcára, olyan kápó által, aki menyét-mosollyal élvezte a feladatot, amelynek értelmében az újságírásban, a tördelésben, a fénykép készítésben a szívüket mosdató kollégáknak a torkát kellett elmetszenie.

A legutóbbi időkben már nem különösebben hatottak meg senkit a szívügyek, a napi szakmai csatákban megszerzett tudás és tapasztalat; a lapok megint kiszolgálói lettek valaminek, valami távoli, megfoghatatlan, mégis megfellebbezhetetlen gazdasági vagy politikai alkunak.

Soha nem gondoltuk ott egykor, a monitor előtt ülve, hogy ez egyszer bekövetkezik, hogy megtörténhet, sokáig csak kinyitottuk a tavaszi ablakot és napfény, jó levegő, ihletett pillanatok, fátyolos mondatok estek be az ég felől.

Soha nem gondoltuk, hogy Anna darab idő múlva, másfél évvel a nyugdíj előtt bajba kerülhet, hiszen a szemében hordozta a hűséget, a hűségében a tudást, az elkötelezettséget.

Ki hitte volna, hogy megnyugtató, szőke mosolyát, keserű kaszasuhintások váltják föl a szája szegletében, hogy a városon túlra a parkerdőbe kényszerül költözni, és aggódva kémleli az eget, hogy mikor jön majd a közelítő tél, hogy mikor közelítenek a fagyos mondatok és szaladnak keresztül az udvaron a sötét, megdermedt kutyák árnyékai.

És most már még nagyobb a baj, az örvény csak ritkán dobja föl az embert, a baj bajt hoz magával és megdermedt árnyékok somfordálnak életünk megmaradt kertjeiben.

no-felho-naplemente

Szerettem Annával a régi szerkesztőségben felöltöztetni ünneplőbe egy-egy oldalt, miközben szelíden mosolygott, mint a méz a tea melletti kanálon. És most szeretem azokat az érzékeny régi és mostani kollégákat, akik egymást értesítve és keresve, próbálnak segíteni Annának, hogy az a megmaradt méltóság ne vesszen oda örökre.

Micsoda ócska idők…!

Vajon azok az évek jönnek, amikor az irgalom marad az egyetlen mentsvárunk és a szolidaritás?

Mosolyogj Anna, mert nekünk már nem megy. Már csak benned bízhatunk, és mi lesz, ha végleg elmúlik a mosolyod…? Miféle világ lesz az?!

hirdetés
hirdetés