Nincs kegyelem?

A Facebook és minden egyéb netes felület, ahol kommentelni lehet, tökéletesen alkalmas arra, hogy kikezdje az emberi jóindulatba vetett hitet.

Ki lehet védeni – mondhatod -, nem kell bekapcsolni a számítógépet és/vagy nem kell elolvasni a hozzászólásokat. Na persze…mintha ez olyan könnyen menne. A menekülés, struccpolitika nem a megoldás irányába visz. Sokkal célravezetőbb, ha magadból kiindulva közelíted meg a kérdést: mit tehetsz annak érdekében, hogy a közösségi felületeken a rosszindulat, a gyűlölködés, a csontig hatoló cinizmus ne harapódzon el?

Azt teheted, hogy te magad nem írsz ilyen kommenteket és – a csordaszellem jegyében – nem támogatod meg a többieket sem ebben. Inkább igyekszel értelmes, felnőtt ember módjára kommunikálni, nem pedig aránytalan indulattal másokba beleállva levezetni súlyos társadalmi feszültségeket, egyéni frusztrációkat.

Elképesztő az emberekből kiáradó rosszindulat, könyörtelenség, agresszió; az ártalmas Facebook-hatás ellen valahogy védekezni kell (szűrj, számolj 10-ig, tilts, ha szükségét érzed, perelj!), és gondolnunk kellene a net által még nem megrontott gyerekekre is. Pszichológusok, pszichiáterek, coach-ok praxisukból már jó ideje ismerik a jelenséget: a közösségi média képes tönkretenni életeket. Ún. hétköznapi emberek simán ki tudnak csinálni ezen a felületen ún. hétköznapi embereket. A közszereplőkkel más a helyzet, nekik az ismertség, a nyilvánosság árnyoldalait is bírniuk kell. Hát persze. Már maga az elvárás is könyörtelen, nincs mögé rakva az ember (esendősége). A kutyát nem érdekli, ha belebetegszenek. 

Új nyelvtörő született a napokban: az Európai Bíróság elutasította a kvótakeresetet. Pontosabban a kótakeresetet. Mindenki tudja, kit akarnak kifigurázni ezzel, s ez még a nagyon lájtos csípések közül való. Megnéztem az ominózus adást természetesen, elolvastam sok-sok kommentet; felér egy antropológiai tanulmánnyal. Súlyos… Véleményem nekem is van, nem puffogtattam sehol. Egy biztos: a gyerekei semmiről sem tehetnek. Nem tartom cikinek leírni: sajnálom őket. Feltűnt, hogy milyen kevés kolléga állt ki az édesanyjuk mellett – nem szakmailag, úgy tényleg nehéz lenne, hanem emberileg.

Mindannyiunknak tanulsággal szolgál ez az eset, amit az utózöngéje tett igazán drámaivá. A nép könyörtelen ítélete. 

Lehet, hogy nem szerencsés párhuzam, lehet, hogy nem is illik ide, de végig Albert Györgyi járt az eszemben. Többször készítettem interjút vele. Egyszer megkérdeztem tőle, nyomon követi-e a róla szóló kommenteket. Azt válaszolta: megfogadtam, hogy kerülöm a legdemokratikusabb véleménynyilvánító csatornát, az internetet, ahol bármilyen vélemény következmény nélkül megjelenhet, mert iszonyatosan érzékeny embernek tartom magam és az is vagyok.

Mindennek van következménye, akkor is, ha látszólag nincsen. Hajlamosak vagyunk ún. tartalomfogyasztóként és tartalomszolgáltatóként is lefejteni magunkról mindennemű felelősséget. Ha Györgyi a magánéleti és szakmai hullámvölgyeiben nagyobb megértést, több figyelmet, s nem utolsó sorban a pályatársaitól hangyányi kollegiális könyörületet kapott volna, talán még ma is élne.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × 4 =

hirdetés