Apám és a matek
Apám egész életében reál beállítottságú ember volt. A Műszaki Egyetemen végzett gépészmérnökként. Én pedig gyerekként a papírbabáimnak terveztem és színeztem ruhákat, és inkább néztem a fellegek bodorságát a mászóka legtetejére felmászva. Apám mindig is léhaságnak, feleslegesnek tartotta ezeket a cselekedeteket.
Aztán elkezdtem iskolába járni, és jött a matek.
Az első két osztályban még élveztem is a számokat kerekíteni, ide-oda biggyeszteni a pluszokat és mínuszokat, almákat összeadni, diókat kivonni egymásból. Még harmadikban is nagyon érdekelt a matematika, köszönhettem ezt Nagy Anna néninek, aki remek érzékkel tanította a tantárgyat. Egyszer még arra is rávett, hogy elmenjek egy kerületi versenyre, ahol harmadik helyezést értem el. Apám akkor nagyon büszke volt rám. Valami kis reménysugár felcsillant a szemeiben, hogy még sincs elveszve ez a gyerek, még akár lehet belőle valami.
Csakhogy Nagy Anna néni családot alapított, gyermeket szült, és megkaptuk a számomra teljesen érdektelen matektanárnőt, akinek már a nevére sem emlékszem. Így a matematika meg én, elhagytuk egymást. Inkább a versek és a könyvek felé fordultam bánatomban, nem mintha ott jobb lett volna a tanár, aki egyszer közölte velem egy felolvasás után, hogy
rettentően nyávogok,
pedig addig a pillanatig mindig kiestem a jelentkezéstől a padból, csakhogy engem válasszon felolvasásra. Úgyhogy inkább magamban, csendben olvastam tovább az irodalmat.
Lassan vége lett az általános iskolának, valahogy egy négyessel, olykor hármassal átvészeltük a matekkal a megpróbáltatásokat. Aztán jött a gimnázium, de a matematika meg én egyáltalán nem kötöttünk semmilyen feszes viszonyt egymással. Viszonyba sem voltunk, csak tűrtük egymást, mert kellett.
A matektanárnő, egyben a fizika is, meg az osztályfőnök is, egy kicsi szigorú Márti néni lett, akit ha megláttál, rögtön arra gondoltál, hogy az emberek mégiscsak a majmoktól származnak. Nem bántásból mondom, mert szerettem magam módján Márta anyót, de hát tényleg olyan volt az ábrázata, mint egy cuki gorilláé. Viszont a matekot nem sikerült megszerettetnie velem. Apám pedig próbálkozott ezzel a feladattal. Sajnos.
Minden vasárnap ebéd után oda kellett ülni az asztalhoz, és matekozni. Ritkán jártunk sikerrel.
Apám először elmagyarázta a feladatot, amit nem értettem, aztán elmagyarázta ugyanúgy a feladatot megint, amit már elsőre sem sikerült megértenem, végül harmadjára már annyira felhúzta magát az értetlenségemen, hogy a tenyerével próbálta beleverni a fejembe a matematika rejtelmeit. Természetesen amit nem értettem meg elsőre, és másodjára sem, a pofonok záporától sem szállt fejembe semmilyen isteni sugallatra.
Inkább csak még dacosabbá tette a matematikával a viszonyomat.
Nemhogy megszerettem, de meggyűlöltem ezt a reál tantárgyat. Pedig voltak pillanatok, amiket szerettem. Például a valószínűségszámítást. Ugyanis mennyi annak a valószínűsége, hogy egyszer meghalunk? Ugye hogy 100 százalék! Na ezen nem is kellett sokat számolni! De a törteket is imádtam, és még a megoldóképleteket is tökéletesen be tudtam magolni. Egyik másikra még a mai napig remekül emlékszem, és nem mondhatnám, hogy sok hasznát veszem nekik a mindennapi életben.
Lehet, hogy minden másképp alakul a matematikával meg velem, ha akkor nem tervez családot a Nagy Anna néni, ha az apám a taslik helyett valami humánusabb eszközhöz nyúl.
De hát egy reál beállítottságú embertől, aki nem érti és érzi a felhők bodrosságának értelmét, nem sokat várhatunk ugyebár… Úgyhogy a mai napig inkább verseket írok, novellákat olvasok és a szavakkal matekozok inkább, minthogy az algebrába mélyebben beleássam magam vagy négyzetgyököt vonjak bármiből is.
– Buliczka Tünde –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
