Anyukák írták. Ovikezdés Csehországban, Hollandiában, Magyarországon
//Ahány ház, annyiféle ovikezdés: nemcsak a gyerekeknek, a szülőknek is csupa izgalom a váltás, akkor is, ha a gyerkőc bölcsiben már belekóstolt a közösségi életbe. Három anyuka beszámolója a nehéz, vagy éppen könnyű kezdetekről.
Heni, Písek, Csehország
Augusztus utolsó hetében jártam az óvodában, hogy érdeklődjek az évnyitó idejéről. Csak a takarítóval sikerült találkoznom, aki derűsen érdeklődött, mégis miről beszélek. Ugyanis olyan itt nincs. Mondom: de jó, egy kölyökidegesítő programmal kevesebb.
Szeptember másodikán reggel fél nyolckor tenyérizzadós érzésekkel közelítettünk az intézmény felé. Ahová először belépni sem sikerült, mivel a közvetlen óvodai ajtó elektromos zárral működik és csengetésre belülről nyitják. Esélyem sincs kimenekíteni az ordító csemetét…
Pár apróság már játszott a teremben. Óvónéni (csehül teta) bemutatkozott. Kérte, hogy hozzunk két fényképet az utódról, amit majd fel kell ragasztani az ovis fogasra és a fürdőszobába, a gyerkőc törülközője fölé. Így egyszerűbben azonosítja magát, mint abban az esetben, ha például virágcserép lenne…
Később kérdezi, hogy „Szűköszd”-nek szólítsák-e a kicsit. – Legyen inkább Gellért – válaszolok. Születésnapi táblára és az ültetőkártyára is a családnevünk került. Lényegtelen. Kölyök még nem tud olvasni. Reggeli teta fél héttől tíz óráig felügyeli a bandát, utána váltás. Jön két másik teta. Majd reggeli teta háromkor visszatér és ismét átveszi a csapatot.
Tizennégy lurkó van a csoportban, és már mindegyik tudja a fiam nevét. Az újdonság varázsa. Hétfőn kenyérsütés (!) volt a délelőtti főprogram. Remélem, jövő ilyenkor már nem boltból vesszük a mindennapi kenyerünket (mosolyjel).
Apropó, étkezés! Teták a gyerekek asztalánál ülve ebédelnek, és evés előtt, után közösen imádkoznak, mert van mélyen vallásosan nevelt picúr. Talán egy hét múlva magyar nyelvi tanfolyamot is szerveznek. Eddig elégedett vagyok a fiam előremenetelével. Nem sír. Nem veszekedik. Barátkozik a többiekkel, részt vesz a feladatokban. Ha nyugalomra vágyik és a vécére vonul, teta követi, beszélget vele és visszaviszi a társak közé. A második nap reggelén óvónéni kedélyesen meséli: ez a kisfiú állandóan mosolyog! Mit felelhetnék? „…Hozz rá víg esztendőt, | Megbűnhődte már e nép | A múltat s jövendőt!”
Mónika, Budapest
A bölcsiben az én kisfiam is mosolygott állandóan (szóvá is tették), pedig Magyarországon élünk, a sűrűjében. Egy hete kezdtük az ovit, és egy izgalmakban bővelkedő hét után le merem írni: a fiam az oviban is hozza cserfes, mosolygós formáját! (Az első nap jórészt sírással telt, pedig kint vártam rá a folyosón, a második naptól kezdett belerázódni, a harmadiktól vígan elvolt egyedül 8-tól 12.30-ig.) Júniusban közölték: nem a kiscsoportban kezd (3,5 éves), hanem a középsőben, 28 összeszokott gyermek közé került újoncként egy másik kisfiúval együtt. Hogy ez előny-e vagy hátrány? Meg lehet békélni vele… Az első ovis szülői értekezlet kimaradt az életünkből, lévén, kiscsoportosok szüleinek tartották (évnyitó nálunk sem volt). Óvodai jelet gazdag felhozatalból nem választhattunk, egy darab jelet tudtak felajánlani – ezzel is megbékéltünk. Az óvónőket és a dadát a fiam a 2. napon már jó ismerősként, lelkesen üdvözölte. A gyerekek – ahogy látom – egyelőre méricskélik, majd kialakul…
Hogy milyen az ovi, arról korai lenne még nyilatkozni. Ami biztos: más, mint a bölcsi. Harminc gyerkőcre jut 2 óvónő és egy dada, a nap nagy részében 1 óvónő van mellettük (a dadán kívül). A bölcsiben ezzel szemben 12 gyerekre jutott 2 dada és egy segítő. A gyerekek többsége betöltötte már a 4. életévét, ez látszik a viselkedésükön és az oviban eltöltött 1 éven. Néhány verekedést elcsípve tudomásul kell vennem, hogy a fiúk között van pár vadabb típus, s csak reménykedhetem abban, hogy a fiam a társaságukban nem sokat veszít eredendő szelídségéből. A lányokat továbbra is imádja, máris van két (három?) favoritja.
A kezdeti érzelmi sokkot azzal próbáltuk oldani benne, hogy sokat beszélgettünk vele az oviról (miután elkezdődött), a fejébe ültettük az ovis napirendet, beleértve a másnapi étrendet, mint lelkesítő viszonyítási pontot. Tudja, hogy ebéd, vagy uzsonna után megyünk érte – ahogy a bölcsiben is volt. Az első nap ötpercenként kiszaladt hozzám sírva, hogy megbizonyosodjon: ott vagyok még. A másik új kisfiút ellenben rögtön egyedül hagyták a szülei – ugyan elveszettnek látszott, de nem sírt, fegyelmezetten végigcsinálta. Jövő héttől kezdjük az ott alvást, de azt gondolom, túl vagyunk a nehezén.
A tízóraira adott gyümölcsről a szülőknek kell gondoskodniuk, forgó rendszerben: egy héten át napi 3 kiló friss gyümölcsöt kell bevinniük a soros gyümölcsfelelősöknek; egy szülő (család) egy óvodai évben maximum kétszer kerül sorra. Térítési díjhoz kötött különórák: néptánc, torna, angol. (Még nem választottunk.)
Apropó, étkezés! A fiam a bölcsődében degeszre ette magát, gyárilag nagyevő. Első nap közöltem az óvodában: a gyermek szereti a hasát, van, hogy kétszer-háromszor repetázik. Őszinte leszek, nem örültem a kimért válasznak: itt csak egyszer van repeta! (Éhen halni nem fog nyilván, de mi van, ha enne még… A csalódást megelőzendő, elmondtuk neki: az oviban csak egyszer repetázhat, ez a szabály. Gond nélkül tudomásul vette, és néhány ovis ebéd után én is megnyugodtam: ízlik neki a koszt, és megelégszik 2 tányérral (tudom, sokan örülnének annak is, ha gyermekük 1 tányérnyi meleg ételt bekanalazna).
Korábbi összeállításunkban összeírtuk az óvodába szükséges holmik körét. Amit fontosnak tartok elmondani: gondoskodjunk bejáratott, gumis derekú melegítőnadrágról, hogy a gyerkőc kényelmes öltözékben tölthesse a napjait (több gyereket láttam utcai viseletben). Alváshoz külön rendszeresíthetünk benti pizsamát. A kényelmes benti cipő és a szétrugdalható játszócipő (udvarra) szintén fontos. Az ovis zsákba tegyünk váltóruhát (evős-ivós, folyó ügyes balesetek esetére), egy nejlontáskát, amibe az átázott holmi kerül, valamint a réteges öltözék is lényeges.
Krisztina, Beverwijk, Hollandia
Hollandiában, amint a gyermek betölti a 4. életévét, iskolába megy – nem várják meg az új tanévet. A kisfiam tavaly decemberben volt 4 éves, és (sokaknak furcsa lehet ezt olvasni) azóta iskolába jár. Bölcsődébe is járt az iskola előtt, ott kevesebb mint egy évet töltött, mivel nem vették fel korábban, helyhiány miatt.
Emlékszem, január 13-át írtunk. Kellemes, enyhe, napsütéses idővel megáldott téli nap volt. AZ ELSŐ NAP – így csupa nagy betűvel -, amikor vadidegen, és idegen ajkú emberekre kell rábíznom a gyermekemet. Nem volt könnyű.
Mivel otthon jómagam csak magyarul beszéltem, beszélek a kisfiamhoz, így a magyar szókincse gazdagabb volt, mint a holland. Érthető, hogy volt némi aggodalom: mennyire fogja megérteni a hallottakat, illetve a kisfiamat megértik-e. Szerencsére ezt a kérdést hamar törölhettük az aggályok listájáról.
Röviden: az első héten sírtunk, a második héten nem, a harmadik héten ismét. Mivel a két gondozónő úgy látta, hogy az anyuka – jómagam – érzékenyen reagál, vagy fordítva: kisfiam, Kobus reagál érzékenyen az anyuka lelkiállapotára (tükör effektus), megkértek minket, hogy pár alkalommal az apuka vigye a gyermeket a bölcsődébe. Nem változott semmi.
A nevelőkkel szemben én úgy gondoltam, hogy a gyermek részben azért sír, mert a biztonságot nyújtó anyuka és apuka távozására reagál, továbbá olyasmi történik ott vele, ami számára nem kedves: esés, lökés más gyermekek által. Kobus egyke, nyilvánvalóan új helyzet volt számára az is, hogy nem kap annyi figyelmet, amennyit tőlem. Két gondozóra és egy gyakorlatát töltő lányra 12-15 gyermek jutott. Nem nagy létszám, gondolhatná az ember, semmi sem kerülheti el a gondozók figyelmét. Mégis…
Ha a gyermek sírva mesélte, hogy leesett innét-onnét, bizony előfordult, hogy azt a választ kaptam a dadáktól: nem láttak semmit, annak ellenére, hogy jól látható külsérelmi nyomok voltak a kisfiamon. Persze akadt arra is példa, hogy ők maguk jelezték az esés tényét…
Valahogy nem tűnt fel egyiküknek sem, hogy két alkalommal a gyermek a hidegben ácsorog az udvaron. Nem játszott, csak állt egy helyben…bepisilve. Igaz, a nadrág nem fagyott rá, de jól látható volt az eredmény, s természetesen amint meglátott, sírva mesélte a balesetet, amit én már messziről kiszúrtam.
Ezek voltak az úgynevezett kezdeti nehézségek, melyeket végül mindannyian túléltünk, s lassan, de biztosan összebarátkoztunk a dadusokkal, a gyerekekkel és a szülőkkel is.
A szülők akkor nyitottak felém, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, s a férjem holland – nem pedig egy bizonyos népcsoporthoz tartozom, akiket ők nem kedvelnek. Igen! Hiába található meg itt mindenféle náció, akadnak bizony előítéletek… Természetesen ez intelligenciától is függ.
A dadusok kedvesek és türelmesek voltak a gyermekkel és velem, segítettek áthidalni a kommunikációs problémát is.
Gyümölcsöt minden alkalommal vinnünk kellett, más egyéb költség nem merült fel.
Természetesen van lehetőség egész napos bölcsődei ellátásra is Hollandiában, de csak azok a családok döntenek emellett, ahol mindkét szülő dolgozik, csinos jövedelemmel rendelkeznek, hiszen az egész napos bölcsőde költsége több száz euró.
A bölcsődei nevelésről. Játékosan tanulnak, kéthetente különböző témákat dolgoznak fel (egy-egy ünnep a hozzájuk tartozó szokásokkal, házimunka, zene stb.). A foglalkozások elengedhetetlen kelléke Puk, a vicces plüssfigura, vele mutatják be és meséltetik el a különböző témaköröket. A leckékhez minden gyermek kap egy hanganyagot CD-n és egy kis könyvet – ezeket vissza kell szolgáltatni a következő téma megkezdése előtt. Pukot, a kis bohócot hétvégékre mindig más gyermek kapja meg; hazaviheti a hozzá tartozó kis bőrönddel, amiben Puk játékai, ruhái és tisztálkodási eszközei sorakoznak. Puk mellé jár a kis bohóc könyvecskéje is, amibe a szülők feljegyezhetik, dokumentálhatják – akár fényképpel is -, hogy a gyermek milyen közös játékba vonta be otthon Pukot (már ha bevonta). A kisfiam az első alkalommal semmilyen érdeklődést nem mutatott Puk iránt, később azért sikerült összebarátkoznia vele.
Összességében jó szívvel gondolunk vissza erre az időszakra – ha lesz kistestvér, ugyanebbe a bölcsődébe járatnám, és Kobus volt nevelőire bíznám.
2011-ben kezdődött a történetem a Facebookon. Online magazinként 2013 óta létezem. Független vagyok. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
