Értékteremtők. Beszélgetés Litavecz Annával: Ironmanről, paralimpiáról, jelnyelvről és a karizmatikus apa árnyékáról
Litavecz Anna, a Paratriatlon Csapat szövetségi kapitánya Boronkay Péter kísérőjeként még csak most indul a paralimpiai játékok helyszínére. Hosszú út vezetett idáig: gyermekkorában orvosi javaslatra tiltották el a sporttól, s miközben sikeres gyógypedagógus és jogász lett, negyvenen túl mégis lefutotta élete első maratonját, majd teljesítette az Ironmant is… Elképesztő sikerek, valamint töretlen hit és lelkesedés sugárzik belőle.
– Kezdjük a beszélgetést kronológiailag is az elején. Édesapádról lehet tudni, hogy ő a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség alapító elnöke, ismert gyógypedagógus, Wisinger János. Feltételezem, ő meghatározó példakép volt számodra. Mit hoztál a családodból, milyen indíttatást kaptál?
– Hihetetlenül beletenyereltél! Wisinger János lányának lenni nagyon nem volt számomra egyszerű. Ráadásul én vagyok a legidősebb testvér, az egy szem lány. Három öcsém van, de azt szoktam mondani: mi nem négyen vagyunk testvérek, hanem öten. Az ötödik testvérünk a Speciális Olimpia (SO). Ez szerintem mindent elmond. Már főiskolás voltam, mire az SO megalakult, de apának nagyon sok idejét, energiáját igénybe vette. Harmadéves gyógypedagógus hallgató voltam, amikor férjhez mentem, és az első dolgom volt, hogy megváltoztattam a nevem. Ugyanis nagyon nem szerettem Wisinger János lányának lenni éppen a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Természetesen nagyon büszke voltam rá, a mai napig az vagyok, de nem szerettem sem az ebből fakadó előnyöket, sem a hátrányokat. Nagyon sokat tanultam édesapámtól és sokat számított, hogy ebből a családból jövök.
Litavecz Anna
– Egyértelmű volt, hogy gyógypedagógus leszel? Kvázi belenőttél?
– Az, hogy egy felnőtt értelmi fogyatékosokat gondozó intézményben laktunk szolgálati lakásban, ahol én az igazgató bácsi kicsi lánya voltam, egészen biztosan erősen befolyásolta a pályaválasztásomat. Imádtam! A kastélyban ők voltak a játszópajtásaim, három kilométerre volt az iskola az intézettől, ahova többnyire gyalog jártunk Jó világ volt…
– Ezek szerint te a szó valódi értelmében fordított integrációban nőttél fel. Más volt ilyen tapasztalattal bekerülni a Bárczira?
– Igen, de nem csak ezért. Elsőre nem vettek fel, és így apa segítségével a váci Hallássérültek Kisegítő Iskolájába kerültem képesítés nélküli nevelőtanárnak, ahol rögtön kilenc hallássérült gyereket kaptam.
Első nap az igazgatóhelyettes bevitt az osztályterembe, és azt mondta a gyerekeknek: nézzétek, itt az új tanár néni, legyetek rendesek! Mindezt jelnyelven mondta. Én ott maradtam állva, úgy, hogy a jelnyelvről semmit sem tudtam, és négy évvel voltam csak idősebb, mint ők.
– Mélyvíz. Mihez kezdtél?
– Az egyik kislány odament a táblához, felírta az ábécét, megmutatta a betűkhöz tartozó kézjeleket, és egy óra múlva ennek segítségével már tudtunk kommunikálni. Tőlük tanultam meg életem egyik legnagyobb kincsét, a jelnyelvet. Ekkor dőlt el, hogy a következő évben siket szakra jelentkezem.
– Ha jól tudom, a jelnyelvi tanfolyamok bevezetése neked köszönhető.
– Igen, az első alap- és középfokú kommunikációs tanfolyamot akkori kollégáimmal együtt indítottuk el a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségében (SINOSZ), és nagyon fontos szempont volt, hogy csak anyanyelvi jelelők, siket vagy nagyothalló oktatók taníthattak. Addig csak Jeltolmácsképző működött a főiskolán, de ott nem a magyar jelnyelvet oktatták. Ebben az időben indult a mai Jelnyelvi Tolmácsszolgálatok őse is a SINOSZ-ban, ennek elindításánál is bábáskodtam. A kilencvenes évek elejét írtuk ekkor, az első magyar jelnyelvi tankönyvek, szótárak is ekkor jelentek meg, melyeket én szerkesztettem.
– A jelnyelvi kórushoz milyen szálak kötnek?
– A felnőtt értelmi fogyatékos és hallássérült embereket gondozó diósjenői intézményben hozta létre az egyik munkatárs a jelnyelvi kórust és többek között egy olyan dalt is jelelnek rendszeresen az előadásaikon, amely a Speciális Olimpia himnusza. Csepregi Éva énekelte fel és ezt legelőször én tolmácsoltam.
– A jelnyelv, a siketek ügye örök szerelem maradt?
– Igen, bár ma már távolabb vagyok tőle. A főiskola után visszatértem Vácra, ebben az iskolában dolgoztam még egy évig, de a gyerekeim születése után a SINOSZ-ba kerültem. Ma már csak követem az ügyet, vannak hallássérült cimboráim, és mint jelnyelvi tolmács is dolgozom.
– Hat év után jött egy nagy váltás: a közigazgatásban helyezkedtél el. Mi indokolta ezt?
– Abban az időben indult egy jellemző tendencia a fogyatékos emberek érdekvédelmi szervezeteinél: nagyon fontos lett, hogy minél több érintett dolgozzon ott. Szerencsére egyre többen lettek, akiknek a megfelelő képzettségük is megvolt ehhez, és az első évek csodálatosan inspirálóak voltak, de aztán kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Mintha velem az lett volna a legfőbb baj, hogy hallok. Konfliktusaink lettek, akkor nem tudtunk tovább együtt dolgozni. Így aztán fejest ugrottam a semmibe. Elvégeztem egy irodavezetői tanfolyamot, s pont, amikor végeztem, akkor kérték fel Szekeres Pált a fogyatékosok sportjáért felelős helyettes államtitkárnak a frissen alakuló Ifjúsági és Sportminisztériumba. Pali hívott a csapatába, olyan embert keresett, aki ért a fogyatékos emberekhez, látott már adminisztrációt és ismeri a jelnyelvet. Ilyen akkoriban nem sok volt az országban.
– Kihívásnak tekintetted?
– Megint egy nagyon új világ volt. Az első négy hónap csak állapotfelméréssel telt: mi létezik a fogyatékosok sportjában és mit kellene csinálni? Ez egy ritka kegyelmi állapot volt a közigazgatásban: mindent a rendelkezésünkre bocsátottak, pénzt, paripát, fegyvert és azt mondták – mivel mi értünk hozzá -, hogy mi döntünk el mindent.
– Vannak emlékezetes sikerélményeid ebből az időszakból?
– Óriási siker volt, hogy mindjárt az első évben Magyarországra tudtuk hozni a Szervátültetettek Világjátékát. Aztán a 2000-ben született Sporttörvény a fogyatékosok sportját is teljes jogú sporttevékenységként ismerte el. Ennek folyománya például, hogy olimpiai bajnoki járadék illeti meg azokat a sportolókat, akik Paralimpián vagy Siketlimpián 1984 után érmesek lettek. Ekkor született meg a Gerevich-ösztöndíj is, amely a sportolók felkészülését segíti.
– A komoly munka mellett kétgyerekes anyukaként hogy sikerült elvégezni a jogi egyetemet?
– Elképesztő családi összefogással, nagyon sokat segített a férjem és a gyerekek, illetve Szekeres Pali támogatásával, hiszen ő „vetette elő” velem ezt a régi álmomat a fiókból. Imádtam az egyetemet is. Egyfolytában tanulni akarok azóta is. Elvégeztem a munkajogi szakjogász képzést, szereztem úszóedzői képesítést, mediátor diplomát.
– Jelenleg igazságügyi alkalmazottként dolgozol az Országos Bírósági Hivatalban a Magyar Igazságügyi Akadémián. A Rádió Q-nál Egyenlőre címmel pedig esélyegyenlőségi műsort vezetsz. Már nem is merem megkérdezni, ez honnan jött?
– Ezt is nagyon szeretem csinálni. Még 2009-ben kaptam a felkérést, addig nem volt ilyen műsor ebben a rádióban, örömmel, bár kissé félve vállaltam. Médiaszál is van a családban, hiszen édesapám testvére az ismert tévés, Wisinger István és a legidősebb testvérem is a televíziózásban dolgozik.
– A műsor nem elsősorban a hallgatottsági mutatókra tör, hanem értékes, komoly embereket, kezdeményezéseket, ügyeket szeretne bemutatni.
– Igen és nagy előnye szerintem épp az amatőr jellege, az outsider-sége. Szeretném, ha a természetes kíváncsiság érezhető lenne a műsorban. Volt egyébként olyan pillanat két évvel ezelőtt, amikor úgy éreztem, már túl fáradt vagyok, ez már nem fér bele az életembe, abbahagyom. De akkor épp a Peter Cerny Alapítvány képviseletében Somogyvári doktort láttam vendégül és olyan egészen elképesztő hatást tett rám, hogy mire felálltunk a beszélgetés végén, azt mondtam, én ezt nem hagyom, nem hagyhatom abba.
– És ezek mellett még aktívan sportolsz is… hosszútávú triatlonista vagy, az 50. születésnapodon pedig 50 km-t futottál…
– Én a sport világában abszolút kakukktojás voltam. Amikor Szekeres Pali mellé kerültem, én voltam az egyetlen a csapatban, akinek semmi köze nem volt a sporthoz. Volt egy balesetem 16 évesen, nagyon összetörtem magam, ezt követően azt mondták az orvosok, nekem a sport soha nem jöhet szóba. De egy hivatalos meghívás révén megváltozott minden. A nagyatádi Extrememan szervezői hívtak meg minket egy jubileumi versenyre 2000-ben, hogy fogyatékos sportolókkal teljesítsük a távot váltóban: 3,8 kilométer úszás, 180 kilométer kerékpár, 42 kilométer futás. Fogalmam nem volt, miről beszélnek, de szeretem a dilit, lelkes lettem. És ott nekem valami „bekattant”: láttam azokat az elképesztő teljesítményeket, és én is kedvet kaptam hozzá. Az azóta közkeletű „betegség” felfedezése is a nevemhez fűződik, úgy hívják: „Nagyatáditisz”.
Először jött a bicikli, aztán a futás, és kifejezetten az Ironman kedvéért tanultam meg gyorsúszni 38 éves koromban. 40 voltam, amikor az első maratont lefutottam és 43, amikor az első Ironmant teljesítettem, amit azóta még négy egyéni teljesítés követett. Ezt főleg a fogyatékos embereknek, az ő példájuknak köszönhetem. Amire pedig igazán büszke vagyok, hogy az elmúlt években én is példakép lehettem olyan sportolók számára, akik épp csak elindulóban vannak az ÚTON. Tanácsot kérnek, tapasztalatokról faggatnak és vannak, akik az én hatásomra kezdtek triatlonozni. Távolról indulva, későn kezdtem sportolni, tehát arra mindig jó példa lehetek, hogy lehet ezt bármilyen későn kezdeni, igazán soha nincs késő.
– Egy Ironman versenynek milyen motivációval vág neki az ember?
– Mi úgy mondjuk, hogy az út maga a cél. Az első Ironman versenyen a legnehezebb épp abbahagyni volt. Láttam a célkapu, de nem akartam, hogy vége legyen, mert tudtam, ezt a csodát, hogy először teljesítettem, már soha nem fogom újra átélni.
– S talán ebből következett, hogy ma már te vagy a Paratriatlon Csapat szövetségi kapitánya is.
– Igen. Itt sem hátrány, ha az ember maga is sportoló. Kellett ehhez, hogy ismerjem a triatlon világát, meg az a mázli, vagy véletlen – de véletlenek nincsenek -, hogy elvégeztem azt a bizonyos úszóedzői képzést.
– Éppen előtte vagyunk még a riói paralimpiának. Milyen reményekkel, esélyekkel vágtok neki?
– Igen, három sportolónk küzdött a kijutásért: Boronkay Péter többszörös világbajnok, Lengyel Zsófi és Lévai Petra. De ez egy icipici sportág és most először került fel a paralimpia programjára nagyon alacsony versenyzői létszámmal. Három-három kategóriában nemenként összesen 30-30, azaz 60 sportoló indulhat, nagyon nehéz volt kvótát szerezni. Végül ez Boronkay Péternek sikerült sok nehézség árán és bízunk benne, hogy sikeresen fog szerepelni.
– Te mint szövetségi kapitány utazol, de a létszámkorlátok miatt nem a faluban laksz majd.
– Igen, ez így van, úgy gondoltam, hogy a sportoló számára ilyenkor a legfontosabb ember az edzője, neki kell 24 órában vele lenni, ezért választottuk ezt a megoldást, amit a Magyar Triatlon Szövetség elnöksége is támogatott és mi nagyon hálásak vagyunk érte.
– Ez egy szép jelkép, egy ív, ami édesapád kezdeményezésétől ideáig vezetett. Ezzel talán végleg kiléptél édesapád árnyékából? Akartál kilépni?
Wisinger János és Litavecz Anna
– Mindig is ki akartam lépni, miközben józan ésszel rég tudom, hogy ez egy butaság, hiszen mindketten értéket teremtünk – ahogy azt a címed is mondja – és nincs értelme, nem is szabad ezt összehasonlítgatni, de azért egy történetet mégis elmondok ezzel kapcsolatban. Jó barátságban vagyok Lang Györgyivel mert több, mint 15 éve tolmácsolom a Pa-dö-dő együttes koncertjeit siket emberek számára. Ő mesélte a Klub Rádióban, hogy egy Speciális Olimpia eseményen vendégként vett részt, amikor odalépett elé egy kétméteres ember és azt mondta neki: szeretnék bemutatkozni, én vagyok a Litavecz Anna édesapja, Wisinger János. Ez volt az első eset, amiről értesültem, amikor megfordult a helyzet és nem én voltam a „Wisinger lánya”, hanem apa a „Litavecz apja”. Vicces volt ezzel szembesülni. Ma már persze sokszor adódik olyan helyzet amikor közös köreinkben találkozom új emberekkel, akik ismerik apát, de nem tudják, hogy ő az édesapám, és ilyenkor a bemutatkozás során azt mondom: Litavecz Wisinger Anna vagyok, a Wisinger János lánya. És ma már ezt kifejezetten jó érzés kimondani.
Facebook ajánló
Nyitókép: www.futas.net
Ritka szerencsés ember vagyok; hivatásom van és vele egy küzdelmes, de szépséges örömteli munkám: gerincferdüléses gyermekeket és felnőtteket kísérek, segítek. A helyemen vagyok, abban a világban, amit egy kicsit én is teremtettem. De ezen a világon túl is van élet, sőt! A filmek, könyvek, és más impulzusok nyomán arról írok az Életszépítők Magazinnak, amit szeretnék mindebből megmutatni.
