A játék szerepe és ereje. Adjunk lehetőséget a gyerekeknek a játékban való elmerülésre!

A gyerek a játékon keresztül tanul meg számos tevékenységet és szerepet, a többiekkel való közös játék során szocializálódik. Sőt, a játékon keresztül fejleszteni is lehet, saját tapasztalatból is tudjuk, hogy játékos tanulás az iskolában sokkal többet ér, mint a frontális, passzívabb formája az ismeretek elsajátításának. Szülőként sokan hajlamosak vagyunk a játéknak csak ezt az oldalát értékelni és támogatni: pedig a játék gyógyító erő a gyerek számára, de csak akkor, ha saját belső feszültségeit szabadon levezetheti, a benne lévő káoszban a saját eszközeivel rakhat rendet, mert eljátszhatja azokat a nyomasztó érzéseket, amelyek létezése nem is tudatosul benne. Ha ebbe beleszólunk, nem teszünk jót vele.

Már egy csecsemő is játszik: hangokat, mozdulatok ismétel, és ebben örömét leli. Később bármilyen élmény egy játék kiindulópontja és tárgya lehet. Úgy is tűnhet, hogy minden, amit egy gyerek csinál, az játék: de ugyanaz a cselekvéssor, ami egyszer játék, máskor lehet céltudatos problémamegoldás. Ki is alakul a játéktudat, ha a négyéves gyerek úgy tesz, mintha pisilni akarna, felpattanunk, attól félvén, hogy tényleg ez fog történni, de ő tisztán meg tudja különböztetni: most csak játszik. Ugyanúgy homoktortát eszik játékból, de ha éhes, valódi ételt kér. Egy másik, fontosabb különbség azonban a játékból és a céltudatosan végzett cselekvés között, hogy a játéktevékenységnek örömszínezete van, a játszó gyerek ellazult állapotban van, derűs, a tevékenysége mentes az erőfeszítéstől.

A játék önmagáért való, nem egy tudatos szükséglet vagy vágy elégül ki általa, mégis feszültségcsökkenést eredményez. Tehát realitás és fikció nem keveredik össze, de az utóbbi pozitív hatása valóságos a gyerek életében.

Nagyon fontos, hogy lehetőséget adjunk a játékban való elmerülésre, és ne akarjuk irányítani ezt a folyamatot, mert a gyerek így dolgozza fel konfliktusait, kínos élményeit, legyen az akár a szülők végighallgatott veszekedése vagy a saját korlátaival való szembesülés feszültsége.

Sokszor előfordulhat, hogy a felnőtt a játék tartalmát helyteleníti, furcsának találja, mert például a halálról szól, agresszívnak tűnhet stb. Ráadásul a játék sajátossága az ismétlés, vagyis egy téma nemcsak egyszer merül fel. Ha azonban megadjuk a lehetőséget, akkor csökkenti, megszelídíti az élményhez tapadó indulatokat, feszültséget, szorongást. A ismétlődés mikéntje fontos információt hordoz: a gyerekek valójában nem pontosan ugyanúgy játsszák el a játékot, valamin mindig változtatnak és ez a gyógyulás része. Ha viszont azt látjuk, hogy egy gyerek újra és újra pontosan ugyanazt játssza el napról napra, az arról árulkodik, hogy számára létfontosságú problémákkal küszködik és a megoldást még nem sikerült megtalálnia.

Nem tudatosak azok az érzelmek és gondolatok, amelyeket a gyerek a játék segítségével fejez ki. Abból, ahogyan és amit játszik, megérthetjük, hogyan látja és magyarázza a világot, ezt szavakba öntve nem tudná elmondani a számunkra. De ha megpróbálunk segíteni neki, csak akadályozni fogjuk a feldolgozást, ami a saját belső világa által irányítva történik: a legtöbbet azzal segítünk, ha hagyjuk játszani, illetve helyeseljük a játékot.

Emellett a játék segít a világ megértésében is: amikor a szüleiket, az orvost, a pultost, a nagymamát, az óvónénit utánozzák, megpróbálják megérteni a viselkedésüket és a működésüket. Einstein azt írta:

a gyerekek olyan világban élnek, amit nem tudnak irányítani, és úgy próbálják legyőzni ezt a lehangoló érzést, hogy egy érthetőbb világot teremtenek a maguk számára, amelyet át tudnak látni.

Közben a fejlődéshez szükséges szokások is kialakulnak bennük: a kitartást a legkönnyebben játék közben sajátíthatja el a gyerek, ekkor ismerheti fel, hogyha elsőre nem is sikerül felépíteni a tornyot, az előbb-utóbb menni fog. Ezért érdemes nemcsak a sikerért, hanem a kitartó küzdelemért is megdicsérni. Fontos a bizalom a szülő részéről, hogy ne fenyegesse a gyereket a folytonos teljesítményre törekvés, vagyis a sikertelenség miatti csalódásunk, mert így a játék önmagáért való jellege megmaradhat és kialakulhat a kitartás értéke, illetve a gyerek is bízni fog a saját képességeiben. A játékban tehát csak akkor segítsünk, amikor kifejezetten ezt kéri a gyerek: ha mindig mi oldjuk meg helyette a problémát, nem fog bízni a saját képességeiben. Az érdeklődését is elveszíti, ha folyamatosan csalódnia kell az elképzeléseiben, mert a szülei ötletei mindig jobbnak bizonyultak a sajátjainál.

Ezenkívül a szociális viselkedést is játék útján sajátítják el a gyerekek. Játék az is, amikor valakire, akit alig ismernek, azt mondják, a barátom, míg másról, akivel egyébként szeretnek játszani, azt állítják: nem a barátom. Ez a társas képességek gyakorlása, ami függetlenül is megtörténhet attól, hogy egyébként vannak valódi baráti kapcsolataik. Egy játékban valaki lehet például király, de még ő is alá van vetve a valóság törvényeinek: ha túlságosan szeszélyes, a játék fel fog bomlani, csak addig maradhat uralkodó, amíg a társai számára vonzóvá teszi a játékot.

Ne féljünk attól, hogy a gyereknek valamivel mindig le kell foglalnia önmagát: a saját maga indította játék a legjobb a számára. Az is fontos, hogy néha ábrándozhasson, mert a játékot a fantázia csapongásai táplálják. A képzeletet pedig sokáig még a játékban is megmutatkozó, valóságos törvények sem korlátozhatják. Lehet, néha tétlennek tűnik, az autóban, séta közben, a bicikli hátsó ülésén, akárhol, ahol alkalma van a gondolataiba merülni: a saját fantáziavilága épül.

A televízió kész ábrándképeket ad, amelyek nem olyan hatásosak, nem rá szabott, saját ábrándjai.

A fantázia irányította játék aztán alkalmas lesz arra, hogy hidat építsen a tudattalan világ és a külső realitás között, integrálja a külső és a belső világot. A játék segítségével a gyermek elképzelései, ábrándjai módosulnak, mert megjelennek bennük a valóságnak a játékban megtapasztalt korlátai: kompromisszum születik vágy és lehetőségek között.

Közben a valóság is elviselhetőbbé és elfogadhatóbbá válik azáltal, hogy az értelmezését átitatják a lelkünk tudattalan elemei. Ha azonban a valóságnak semmilyen hatása sincs a tudattalanra, kaotikus marad. Ha pedig a valóságból hiányoznak a fantázia elemei, rideggé és érzelmileg sivárrá válik.

(Felhasznált irodalom: Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan, Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő)

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × 2 =

hirdetés