Csak az igazság hangja maradt közöttünk. Amikor Kocsis Zoltán együtt zongorázott fiával, Krisztiánnal
A lenti szobában, ahol terjedelmesebben tartózkodik a délutáni fény, a beteg férfi fáradtan „levegőzteti” a zongorát. Bartók Szonátáját indítja el, rozsdás aortájából kikergették a csodadoktorok az ártalmakat, élet, élet, de jó is visszatérni beléd.
Ugyanebben a pillanatban a fönti szobában egy fiatal fiú, szemüveges, loboncos hajú, követni kezdi játékával a lenti Szonátát, kicsit kócosabban, kicsit erőteljesebben „énekeltetve” a hangszert, mégis hibátlanul, összeölelkezve az áradó bartóki töprengéssel.
Apa és fia játszanak, az apa mosolyogva hajlong urának, ennek a vénségesen szép zongorának, boldog, hogy ismét kifehéredett benne a csend, amit megtölthet a hangok színes rajzaival és elégedett, hogy egy pillanatra sem kell félbe hagynia a játékot és bánatos pulóverében fölcaplatni a lépcsőn, hogy kiigazítson egy ostobára sikerült futamot, hogy félbeszakítsa a fiát, félretolja annak kezét és azt mondja nagy komolyan, hogy ezt a részt itt, így kellene.
Nem kell tehát szerethető haragot ültetni a fia szívében, mert bármekkora a szeretet, a „kicsit engedj ide, majd én mutatom”, bizony az apák magabiztossága és a fiúk elkedvetlenítő szégyene.
Legközelebb már a Művészetek Palotájában, Mozart D-dúr Prágai Szimfóniáját lebegtetve jelennek meg együtt a színpadon, apa és fia. Az apa kissé sápadtabb, akár a kirakatok téli délutánokon, a metszés a mellkason metsző hidegként szalad végig, miközben a hátán bátortalanul szánkózik néhány kéretlen izzadtság csepp. Ez a hívatlan meleg és hideg talán az izgalomtól van, talán a szeretettől, vagy egyszerűen csak a szeretet izgalmától.
A fiú viszont éppen az izgalom szeretetével szaladgál ujjaival a billentyűkön. Csodagyerek, mondják róla, mint az apja, ugyanazzal a hallással és végtelen memóriával. Aztán a végén, a szűnni nem akaró ovációban, amiben a szemüveges fiú esetlenül áll, összeér a két érzés, a szeretet és az izgalom, valamint a büszkeség, vagy ami még inkább katartikus lehet, egymás elismerése, tisztelete.
Akarhatna-e ennél többet egy apa, akarhatna-e ennél többet egy fiú?
Aztán már 2016 novemberében vagyunk. A fiú bánatos pulóverben ül fenti szobájában a zongora előtt, vigasztalni szeretné, „levegőztetni”, „énekeltetni” a hangszert. Bartók Szonátáját kezdi játszani, s várja szívében megszólalni a lenti zongora hangját. Nem hallja. Jön egy rész, ami a legjobban szokott sikerülni, azt most szándékosan elrontja. Nagyon. És vár. Várja a mosolygós, nagy komoly kijavítást. De nem történik semmi, csak a zongora énekel vadul és hamisan.
Nincs már többé értelme melléütni. Nincs értelme a hamisságnak. Csak az igazmondás maradt és a szeretet.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
