A szerelem halála

Álmomban meghaltál. Nagyon valóságos álom volt. Hogy volt egy szúnyogcsípésed, ami csúnyán bedagadt, meggyűlt, mint a kullancscsípés, azt mondtad, délelőtt elmégy a rendelőbe, megmutatod az orvosnak. Délután hívtak a kórházból, menjek a cuccaidért, mert meghaltál.

Nem furcsállottam semmit, sem azt, hogy hogy kerültél kórházba, sem a telefonhívást, azt sem, hogy halott vagy, nem is kérdeztem semmit, csak annyit mondtam, hogy most nem tudok menni, dolgozom, majd holnap. Azon gondolkodtam, hány nap szabadságot vegyek ki, ilyenkor hány plusz nap jár egyáltalán, mennyi ideig tart az ügyintézés? Másnap a kórházban át akarták adni a ruháid, szépen össze voltak hajtogatva, de mondtam, azokat el se hozom, mit kezdjek velük? Adják ide a telefonod, a slusszkulcsod meg a tárcád, hadd intézzem, amit kell. Azonosítanom kell a holttestet? Ja, persze-persze, el is felejtették, menjek az alagsorba. Mentem.

Alagsor, hosszú folyosó, csövek, neonfény, tisztára, mint a filmekben. Hűtőajtó kinyit, kihúztak abból a szekrényszerű valamiből, nem tudom, hogy hívják, lepedő felhajt, hát ez tényleg te vagy. Nem is értem, tudtuk eddig is, hogy te vagy, de mindegy, legyen rend, azonosítom a holttestet. Mehetek most már? Megyek a járdán, százszázalékos ügyintéző üzemmódban vagyok, hogy viszem haza a kocsid, hiszen én is kocsival jöttem. Meglátom a szélvédőn a sok piros csomagot, á, inkább hagyom, egy halott úgyse fizeti be a parkolási bírságot. Főleg, hogy nem is a te kocsid. A munkahelyé. Vissza kell adni. Meg a telefont, laptopot. A laptop táskát is vajon? Mindegy, felhívom a főnököd, majd ő megmondja. Le akarom zárni ezt az egészet, le akarom zárni mielőbb, csak ez van bennem. Lezárni, visszaadni, elvarrni. Legyen vége.

Hogy a fenébe fogom felhívni a főnököd? Hogy a fenébe fogok felhívni bárkit is a munkahelyeden? Annyiszor kértem, add meg legalább egy munkatársad számát, ilyen esetre. De nem. Nem tudom feloldani azt a rohadt telefont, ujjlenyomat, arcfelismerő. A halott arcod felismerte volna? Most már mindegy, soha nem fogjuk megtudni. Sokadik próbálkozásra eltalálom a PIN-kódod. A főnököd nem hisz nekem. Először furcsállja, amikor mondom, meghaltál, aztán nevetni kezd, hogy nem igaz. Na tessék, még ez is. Győzködöm a főnököd, hogy halott vagy. Minden tárgyalástechnikai tudásom bevetem. Nem, nem baleset. Hát nem teljesen mindegy, hogy történt, ezen már úgysem lehet változtatni. Nem tudom, egyszer csak kaptam egy telefont. Igen, láttam, tényleg te vagy, tényleg halott. Végre rátérhetünk a lényegre.

Másnap bemegyek a munkahelyedre. Mindenki olyan furcsán néz. Úgy bánnak velem, mintha nagybeteg lennék. Én csak le akarom zárni. Visszaadok mindent, megmondom, hol a kocsi, menjenek érte, én ezzel már nem akarok foglalkozni. Nem is az én kocsim. Újabb tárgyalástechnika, hadd nézzem meg az e-mailjeid, hogy amiket te intéztél, online csekkbefizetések, biztosítás stb., tudjam, honnan kell folytatni. De a személyiségi jogok. A halott férjem személyiségi jogai. Amíg élt, annyiszor tette nehézzé, ahányszor csak tudta, hogy nem mondott el egy csomó mindent, lásd egy tetves telefonszám egy munkatárshoz, legalább most, hogy halott, ne szívassunk már engem. Ez beválik.

Jegyzetelek, villanyszámla, osztálypénz. mi van még? Ja, temetés. Még ez is. Nem akarok szertartást, nem akarok semmit, nem akarok munkatársakat, szomszédokat, csak legyen már vége. Állok egy márvány asztal előtt, szegfűk, mellettem a gyerekek, lelkem minden erejét átadom nekik, hogy bírjanak még itt állni, mire várunk még, meddig kell még itt állnunk, a gyerekeimnek meghalt az apja, hogy fogják ezt elbírni, legyen már vége, minden erőmmel a gyerekeimet tartom, legyen már vége, mehessünk már innen. Végre otthon.

Itt vannak a te szüleid, az én szüleim, miért, mihez kezdjek velük, nem akarok még velük is törődni, mindenki úgy bánik velem, mintha nagybeteg lennék, napok óta megyek, mint egy gép, ügyintézek, udvariasan kerülgetjük egymást, legyen már vége, a gyerekeim elvesztették az apjukat, meghaltál, legyen már vége, fejben elosztom a félretett pénzünket, a fizetésed nélkül meddig tudunk ilyen színvonalon élni, a házat el kell majd adni, legyen már vége, a gyerekeim hogy fogják kibírni, a gyerekeim, le akarom venni ezt a ruhát, mi a fenének vagyunk ünneplőben, a gyerekeim most vesztették el az apjukat, mit ünneplünk?

Végre csak mi vagyunk, mindenki visszavonult a maga szobájába, az ágyon fekszem, ezentúl is két paplant húzok majd fel? Belefájdul a fejem, ahogy próbálok rájönni, hogy tudom minden erőm átadni a gyerekeimnek, nekem nem kell, én megvagyok, annyi a tennivaló, de ők elvesztették az apjukat. Legyen már vége, te meghaltál, mi élünk tovább.

Sírva ébredek. Legyen már vége.

 

– Tóth Éva, coach – 

 

A szerző korábbi írásai

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × 3 =

hirdetés