Lelki egészségvédelem, mentálhigiéné az iskolában. Mivel kellene kezdeni?
Szomorú apropója van ennek a bejegyzésnek. Véget vetett az életének egy 16 éves kamaszfiú. A tragikus eseményről szóló hírek futótűzként terjedtek a neten, a közösségi médiában is sokan véleményt formáltak. A fiú végzetes döntésének lehetséges okaként szinte mindenütt az tűnik fel, hogy Gábort piszkálták az osztálytársai, iskolai zaklatás áldozata volt. Édesanyja az RTL Klubnak adott megrázó interjújában elmesélte, hogy az utolsó napokban mit érzékelt a gyermeken. Nem tűnt különösebben feldúltnak, sőt, utolsó közös estéjükön jókat nevettek együtt – idézte fel az anya. A tini reggel elindult az iskolába. Délután derült ki, miután nem érkezett haza időben és az anya keresni kezdte, hogy nem ment be a suliba.
Néhány óra múlva holtan találták.
Csak sejthetjük, hogy Gábor mit élhetett át az utolsó óráiban. Az utolsó napjaiban. Az utolsó hónapjaiban…?
Nem tudjuk, mikor hozta meg a végzetes döntést, de a történtek alapján érzékelhető, hogy nem hirtelen felindulásból cselekedhetett. Valami nagyon nyomaszthatta. Nem tudott megbírkózni ezzel a lelki teherrel.
Ilyenkor a legtöbb emberben rögtön felmerül a felelősök keresése. Ki, mikor, mivel mulasztott.
Ezzel viszont nagyon óvatosan kell bánni, mert a konkrét eset kapcsán csupán a nyilvánosságra került részinformációkra hagyatkozhatunk.
Amit az anyától tudunk: Gábor sokáig nem mondta el otthon, hogy a társai csúfolják. Ahogy a megtört asszony Gábort idézte: az osztályközösség 80%-a beletartozott ebbe a körbe, fiúk, lányok egyaránt. Miután az anya tudomást szerzett a helyzetről, felvette a kapcsolatot az osztályfőnökkel, aki – legalábbis az interjúból ez derül ki -, rögtön le is ült az osztállyal beszélgetni. Tehát nem vette félvállról az édesanya jelzését, reagált rá.
Hogy mennyire eredményes a közösségi szintű „fejmosás”? Ez költői kérdés, és csak saját véleményt formálhatok; van, hogy egy ilyen beszélgetés után még erőteljesebbé válik a közösség általi nyomás, hisz a „bemószerolást” nemigen tűrik a kamaszok. Gábor tartott is attól – az anya elmondása szerint -, hogy következményei lesznek, ha „árulkodik”.
Nehéz a kavargó érzéseket félretenni, ha a konkrét esetről akarunk beszélni. Nehéz úgy bármit is mondani, hogy nem ismerjük a teljes történetet. Nem is ez a dolgunk. Gáboron és a családján ez sajnos már nem segít.
***
Minden ilyen tragikus történés a lelkiismeretünket rázza fel. Minimum három hatalmas felkiáltójel ez az eset is minden szülőnek, pedagógusnak, gyerekekkel, kamaszokkal foglalkozó szakembernek. Komolyan kell venni a gyerekeket, nagyon kell rájuk figyelni! És még ez sem jelent 100%-os garanciát arra, hogy meg tudjuk védeni őket.
Rengeteg kérdés felvetődik: milyen megküzdési stratégiákat tudunk kínálni felnőttként a gyerekeknek? Hogyan tudjuk a szociális (társas) kompetenciáikat, készségeiket fejleszteni? Hogyan tudunk bizalmat ébreszteni bennük, mit tehetünk annak érdekében, hogy a nehézségeikről képesek legyenek beszélni? Mennyire vannak tisztában a csoportműködés sajátosságaival, a csoportban betöltött szerepekkel, a nemkívánatos játszmákkal, csoportdinamikai folyamatokkal? Mennyire látják tisztán a saját helyzetüket, szerepüket? Hogyan tudunk kedvező változást elindítani bennük egyéni és közösségi szinten stb.?
Léteznek az iskolai bántalmazás és a cyber bullying jelenségére fókuszáló prevenciós programok, ilyen a 9-10 alkalomból álló, több országban alkalmazott ENABLE, amely magyar pedagógusok számára is elérhető. Az ENABLE-foglalkozásokat akkreditált továbbképzésen tanúsítványt szerzett szakemberek vezethetik, 6. osztálytól, a program a 12-18 éves korosztálynak szól. A továbbképzés iskolapszichológusoknak, iskolai szociális szakembereknek is hasznos tudást ad át.
A témával/jelenséggel azonban már a 3-5. évfolyamokon is érdemes foglalkozni, ún. érzékenyítő, csoportfejlesztő foglalkozások keretében. Kisebb gyerekekkel is célszerű foglalkozni csoportszinten, ha a csoportműködésben valamiféle egyensúlytalanság érzékelhető. Létezik ovis korosztály számára is ilyen program, ez a NyugiOvi – hogy csak néhány példát említsek. A csoportfoglalkozásokba iskolapszichológus, iskolai szociális segítő bevonható.
Gábor tragédiája a szűkebb – családon túli – közösségének a tragédiája is. Gondoljunk bele, hogy az osztálytársaknak mivel kell most szembenézniük… Talán lesznek mellettük olyan szakemberek, akik végigvezetik őket ezen az úton, segítenek feldolgozni a történteket, érző módon. Mert bármennyire is erős lehet a zaklatókkal szembeni düh és harag, a hibáztatás, az utólagos kérdőrevonás, büntetés nem megoldás. Ez a tragédia életük végéig bennük marad. Nagy hiba lenne átruházni rájuk a felelősséget.
A felelősség társadalmi szintű. Minden ilyen eset a „rendszer” kudarca is. Egyben figyelmeztetés is. Változtassunk, figyeljünk jobban!
***
És most néhány gondolat az iskolában érvényesülő lelki egészségvédelemről. Ezek a gondolatok saját szakmai tapasztalatokon nyugszanak.
Milyen fokon érvényesül a mentálhigiéné az iskolákban? Nem különösebben érvényesül; egyetemistaként ezzel a területtel foglalkoztam, a kutatási eredményeim ezt támasztják alá.
A szülők nagy része nincsen tisztában azzal, hogy a pedagógusokon túl kikhez fordulhatnak segítségért gyermeküket érintő iskolai ügyekben. A szülők többségének (a kutatási eredmények szerint) nincs személyes kapcsolata a segítő szakemberekkel, ami azt jelenti: egyszer sem találkoztak, még tanév eleji szülői értekezleten sem.
Mentálhigiénés szakemberről ritkán hallani az iskolákban. Felsőfokú mentálhigiénés végzettséggel is rendelkező pedagógus vagy szociális munkás stb. ettől még dolgozhat az adott intézményben, de mentálhigiénés szakemberként nem kaphat önálló státuszt / munkakört. Az alapítványi és a magániskoláknak valamivel nagyobb a mozgásterük…ők vállalhatják, hogy teljes állásban foglalkoztatnak az iskolapszichológus vagy fejlesztőpedagógusok mellett mentálhigiénés szakembert is. Iskolapszichológia, iskolai mentálhigiéné, iskolai szociális munka – rokonterületek, nem túl élesen, de mégis elkülönülő kompetenciahatárokkal. Támogathatják, jól kiegészíthetik egymás munkáját.
Csakhogy az iskolákban maguk a szakemberek sem feltétlenül tudnak egymásról; nem feltétlenül van élő kapcsolatuk. (Nyilván ez nem vonatkozik a kisebb településekre, ahol mindenki mindenkit ismer…)
Kik ők? Iskolai védőnők, iskolapszichológusok, iskolai szociális segítők („lánykori” nevükön iskolai szociális munkások), gyermekvédelmi felelősök (ők jellemzően pedagógusként dolgoznak az adott intézményben), fejlesztőpedagógusok, pedagógiai asszisztensek. Az ő feladatuk az, hogy támogassák a pedagógusok munkáját, segítsék a szülőket, a gyermekek testi, lelki, erkölcsi és szellemi fejlődését. Változatos a feladatkörük; a prevenció (megelőzés, korai kiszűrés) éppúgy beletartozik, mint a problémakezelés. Foglalkozhatnak egyénileg a gyerekekkel, tarthatnak csoportfoglalkozásokat, közösségi programokat is.
Ők együtt alkotják a mentálhigiénés team-et, ám meglehetősen kevés iskolában működik hivatalosan prevenciófókuszú mentálhigiénés team. Vagyis a szakemberek, akik kötelezően jelen vannak a köznevelésben, egymástól elszeparáltan „működnek”. Nyilván helyzeti előnyben vannak azok a segítők, akiknek a jelenléte állandó az iskolában és/vagy az adott oktatási intézmény alkalmazottjai. Van olyan külsős munkatárs, aki személyesen csak ügyeleti időben érhető el az iskolában. Vagy még akkor sem. Mert ne feledjük a mögöttünk álló másfél évet, amikor személyes jelenlétet is „megakasztotta” a vírushelyzet. A szakemberek ebben az időszakban sokszor csak a pedagógusokkal tudtak értekezni, a pedagógusok tapasztalataira hagyatkozhattak (mely gyermek nem vesz részt az online órákon, kinek vannak komolyabb elmaradásai, ki teljesít alul stb.). A digitális oktatás időszakában sokkal nehezebb volt a diákokhoz, családokhoz „hozzáférni”, miközben egy erősen terhelt, és a középiskolásoknak különösen hosszúra nyúlt, kényszerbezártság hónapjait élték. Ki tudja megmondani szülőként, pedagógusként, szakemberként, mi minden történhetett az online térben a gyerekek között? A cyber bullying létező jelenség…ugyanakkor nagy a látenciája, vagyis titokban marad mindaddig, amíg valaki a gyerekek közül nem jelzi, hogy „helyzet” van.
Meglátásom szerint mentálhigiénés team felállításával, teljes tanévet lefedő „mentális jólét program” összeállításával, szervezett módon kellene megvalósítani (elkezdeni) az iskolai lelki egészségvédelmet! A közös munkába a rendszeres találkozók, a konzultációk éppúgy beletartozhatnának, mint közösen szervezett események, melyek nem csak a tanulókat szólíthatnák meg, hanem a pedagógusokat, és a szülőket is. Elvileg minden feltétel adott ahhoz, hogy mentálhigiénés teamek alakuljanak, így ebbe az irányba bármikor el lehet indulni.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
