Elhagyott, megcsalt, kisemmizett, elárult. Mindig a másik ember. Ritkán hallani, hogy „én szúrtam el”

Beszélgetünk, sztorizgatunk, előjönnek az élettörténetek. És az egész olyan… egyoldalú! Elhagyott, megcsalt, kisemmizett, tönkretett, hazudott, kavart, elárult… Mindig a másik ember. Összetörte, tönkretette, megtorpedózta, elrontotta… Mindig a másik ember. És ez még mind-mind igaz is lehet.

Csakhogy hol vannak ezek a „gazemberek”? A bántalmazók, árulók, csalók, pohártörők, szabályszegők, sunyik, rablók és egyebek? Valahogy nem szokott téma lenni, hogy ÉN mit és hogyan rontottam el! Nem szokott senki beszámolni (sem büszkén, sem szégyenkezve, sem a kettő között akárhogyan), hogy ő volt, aki megcsalta, elhagyta, kisemmizte, tönkretette, elárulta stb. a másikat.

Ha mégis kikerülhetetlen, akkor az afféle „kényszerpálya” volt: mert a másik ezt meg azt csinálta, mert az anyja/szomszédja/barátja bekavart, mert „megérdemelte”, mert „nem lehetett mást csinálni”.

Hárítjuk a „gazember” szerepét, ahogy csak tudjuk.

A párkeresők mind-mind csudaszép lelket kínálnak, szeretetet, figyelmet, megértést, támogatást, oltári jó szexet. Csak hát nincs, aki értékelné. Mert a „célcsoport” tagjai csak elvesznek, hamis pénzzel fizetnek, átvágnak, bántanak. Aki párban él, az mindent, de mindent megtesz a másikért és a kapcsolatért, viszonzásképp pedig nem kap semmit. Akinek épp megszűnt a kapcsolata, nos, ott két eset lehetséges. Vagy ő lépett ki, mert a másik valami „olyat” tett, hogy azt már nem bírta tovább, vagy pedig valaki (anyuka, jóbarát, szomszéd, akárki) „bekavart”.

Alig-alig hallani olyat, hogy „én szúrtam el”.

Tele vannak a közösségi oldalak afféle „mindenkinek szóló” üzenetekkel, miszerint a posztoló jobbat érdemel, nem viseli el a sunyiságot, a nyalizást, a bántás vagy elhanyagolás bármilyen formáját. Itt mindenki gáncs nélküli lovag vagy tiszta lelkű, ragyogó nő. Nincsenek hárpiák, nincsenek hazugok, nincsenek nárcisztikusok, nincsenek bántalmazók. Az öt perc hírnév korában azt az öt percünket arra használjuk, hogy ragyogóra polírozzuk magunkat. Utána úgyis megyünk a levesbe, de legalább addig…

A keresztény tanítás szerint a bűnbocsánatot megelőzi a bűnvallás, és persze nem árt némi bűnbánat sem. Jézus – az akkori emberek számára szinte felfoghatatlanul – radikális volt ebben a kérdésben, mert kínhalála előtt így szólt: „bocsáss meg nékik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek”. Tehát éppenséggel nem kell a bűnvallás meg a bűnbánat, anélkül is pazarul meg lehet bocsátani. Már ha képesek vagyunk erre. Tudom, a közösségi felületen igen, természetesen. Na de úgy igazán, otthon, egyedül?

Hogy mégis miért hiányolom a „gazembereket”? Mert a „bűnvallás” – immáron idézőjelben, hiszen nem csupán a keresztény kontextusra gondolok – mégiscsak hasznos és szükséges dolog. Nem, nem a megbocsátáshoz kell. Ahhoz azonban igen, hogy valamiféle változás következzen be az életünkben. Hogy ne ismétlődjenek a nem kívánatos minták. Az Univerzum működése olyan, hogy előbb-utóbb minden visszatér hozzánk. Nem azért, mert bumeráng minden elektron, hanem az Egység miatt. Mert a megosztottság illúziója egy dolog, de a valóság az az Egység. Ha tehát bokán rúgsz valakit, előbb-utóbb téged is bokán fognak rúgni. Nem valamiféle univerzális igazságszolgáltatás miatt, hanem azért, mert az Egységben bokán rúgás történt, s te is, mint az Egység eleme, részesülsz belőle.

Vagy ugye ott a „párom a tükröm”, a „külvilág tükör” tanítás.

Megcsaltak, kifosztottak? És te mit tettél? Hogy épp ez a fájdalmas, hogy te nem? Rendben, akkor úgy kérdezem: te miben vagy sáros? Halogatsz, alulértékeled magad, hazudsz? Akár sunyiságból, akár félelemből?

Ide kívánkozik még a rezonancia törvénye is: lehet, hogy a partnered „másképp sáros”, mint te, lehet, hogy az ő bűnei látványosabbak, mint a tieid, de nem lehetnétek együtt, ha nem lenne közel azonos az összesített „színvonala” a létezéseteknek. Mindegy, hogy a „bűnt” a másik fél ellen követed el vagy önmagad ellen: elköveted. Ha „kilóra” stimmel a kettő, akkor együtt vagytok. Ha nem, akkor így vagy úgy, de távozni fogtok egymás életéből.

Nincs annak kultúrája, és nem is lesz mostanában, hogy a „gazemberek” is felszínre bukkanjanak. Nem fognak megváltozni a beszélgetések. Nem lesz tömeges (bár pontszerűen megesik néha), hogy egy sör vagy egy kávé mellett azt mondja a beszélgetőpartnerünk, hogy „önző voltam, lusta voltam, elhanyagoltam, megcsaltam, hát elhagyott” vagy azt, hogy „kiforgattam mindenből, átvágtam, hazudtam neki”. Viszont az egyéni életünkben óriási változást hozhat, ha legalább magunkkal leülünk egy pohár bambira, és megbeszéljük, hogy mi magunk mit követtünk el. Ha képesek vagyunk belátni, tehetünk is ellene. Addig azonban marad minden a régiben.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.