A hibáztatás és a hárítás mesterei. Aki nem vállalja a felelősséget, az lemond az erejéről és a szabadságáról is
A felelősség fogalmához manapság igen zavaros érzések kötődnek. Nem véletlen, hogy ezer eszközünk van annak hárítására. Hiába tudjuk, hogy annak az éremnek, amelynek az egyik oldalára az van vésve, hogy „erő, hatalom, szabadság”, a másik oldalán az szerepel, „felelősség”, ez utóbbit nagyon nem szeretnénk. Inkább lemondunk az erőről, hatalomról és szabadságról is.
Miért olyan riasztó dolog a felelősség?
Mit jelent egyáltalán felelősnek lenni, felelni valakiért vagy valamiért? Ahhoz, hogy a felelősség valós értelmét megismerjük, meg kell határoznunk annak határait. Ugyanis – a fent említett érem két oldalának megfelelően – a felelősségünknek korlátot szab az erőnk, a hatalmunk, a (részleges) szabadságunk. Ott, ahol mi dönthetünk, felelünk a döntéseinkért, azaz vállaljuk annak következményeit.
Minden döntésünknek, minden lépésünknek, minden tettünknek vannak következményei. Ez nem tragédia, sőt: lényegében épp a következmények miatt tesszük, amit teszünk! Ez az egész életünk története.
Azért főzünk, hogy a folyamat végén legyen finom vacsoránk. Igaz, lesz hozzá egy rakás mosogatnivaló is, de – ha tetszik, ha nem – ez is része a következményeknek. Azért ülünk autóba, hogy gyorsan, kényelmesen eljussunk valahová, az autó cipelje a táskánkat és védjen meg az esőtől is. Persze a másik következmény, hogy tankolni kell, mert elfogy a benzin. Döntöttünk, vállaljuk a felelősséget, és viseljük a következményeket. Mint a példákból látható, e következményeket elviselni megint csak nem fájdalmas dolog, ha a meleg vacsorára vagy az autó kényelmére gondolunk.
A határok helytelen meghúzásával kezdődnek a problémák.
Kétféle módon ronthatjuk el: vagy úgy, hogy határainkon túlnyúlva olyasmiért is felelősséget vállalunk, ami felett nincs hatalmunk, vagy úgy, hogy a saját döntéseinkért, tetteinkért, véleményünkért sem vállaljuk azt, meg próbáljuk valaki másra terhelni.
Ez nem két „embertípus”, általában párhuzamosan elkövetjük mindkét fajta „határsértést”. Érdemes megfigyelni, hogy amikor a határainkkal összhangban döntünk és cselekszünk, a felelősség szó sokszor eszünkbe sem jut, nemhogy frusztrációt okozna! Amikor élünk (és nem visszaélünk) erőnkkel, hatalmunkkal, szabadságunkkal, akkor teljesen természetes, hogy félelem nélkül döntünk, és büszkén-boldogan felelünk is döntéseinkért, tetteinkért.
Az igazi gondot a félelem jelenti. Amint megjelenik a félelem, a felelősség hirtelen teherré válik. Ez a félelem pedig a bizonytalanságból táplálkozik. Ha erőnk-hatalmunk-szabadságunk határait át kell lépnünk, bizonytalanná válunk önmagunkban, abban, hogy kellő mennyiségű és minőségű információ alapján jól döntünk-e, jól cselekszünk-e. Elkezdünk rettegni attól, hogy hibázunk, elrontunk valamit, hogy – mint felelőst – meg fognak büntetni.
Ez az a pont, amikor bűnössé válunk önmagunk szemében, nem felelőssé. Ha bűnnek minősítjük a hibát, ha előzőleg hibának minősítjük a tettünket, akkor bizony a felelős egyben bűnös is. Ettől aztán persze, hogy igyekszünk távol tartani magunkat!
Ez mind-mind a bizonytalanság miatt van. Nem csupán határainkat nem ismerjük, de saját erőnk-hatalmunk-szabadságunk mértékét sem. Azt pedig végképp nem sejtjük – hiszen nem a saját „birodalmunkban” járunk –, hogy milyen következményei lesznek döntéseinknek. Vakrepülünk, és ez komoly feszültséget kelt! Sokszor megváltás egy-egy ember életében, ha átéli, hogy egy döntése hátrányos, fájdalmas következményekkel jár, nem csak a saját maga, hanem a környezete számára is. Egy minden döntése miatt aggódó embernek sokszor csak az a „baja”, hogy még soha semmit nem szúrt el úgy igazán! Ha megtapasztalta volna, hogy akármekkora „hiba” vagy „tévedés” is volt a döntése, a nap bizony másnap reggel is vidáman felkel, csökkenne a szorongása.
Aki nem vállalja a felelősséget, az egész „érmet” utasítja vissza, azaz lemond erejéről, hatalmáról, szabadságáról is. Felelőssé próbál tenni mást, a közvetlen környezetéből valakit, továbbá a kormányt, az időjárást, a csillagok állását és a nemzetközi helyzetet, ám ezzel elismeri saját tehetetlenségét is.
De annyira nehéznek érzi a felelősség jogarát, hogy inkább megválik a koronától is, és nem vállalja, hogy uralja a saját életét.
Szót kell ejtenünk azokról is, akik – ellentétben a látványosan szorongó, túlzottan óvatos felelősséghárítókkal – belevetik magukat a döntésekbe és cselekedetekbe, ahogy a köznyelv is mondja: felelőtlenül. Bár a felszínen úgy tűnik, ők az élet császárai, valójában szintén félelemből tartják távol magukat a felelősségtől. Ez a viselkedés egyébként egyfajta „melléktermék”, a saját határaikon túlnyúlóan felelősséget vállaló emberek „árnyéka”. A felelőtlenség, mint életforma ugyanis azért és csakis azért marad fenn, mert a felmerülő következményeket átvállalja valaki más. Lehet, hogy a karma következetes (hiszen ott is csupán következmények vannak, nem büntetések), de az ember a legritkább esetben az, és elgyengül, enged a nyomásnak, és vállalja azt, amit nem vállalhatna.
A felelősség átvállalása is azt sugallja, hogy felelősnek lenni fájdalmas feladat. Holott erről szó sincs. Erő-hatalom-szabadság. És életképesség. Erről van szó.
Nyitókép: Kristina Paukshtite, Pexels
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.