A gyógyítók gyógyítása. Nem érzéketlenség kimondani: „ez és ez NEM az én problémám!”

Beszélgetünk a szomszédasszonnyal: „jó orvos a háziorvosunk, csak hát iszik szegény! Az előző is ivott. Én nem is értem, miért lesz itt minden doki alkoholista?” Mi történik a lelkiismeretes, jó orvosokkal? Persze nem minden esetben a pohár után nyúlnak, de sokszor valamilyen módon félrecsúszik a saját életük.

Munkám során sokszor találkozom segítő-gyógyító foglalkozású emberekkel. Vannak klasszikus „fehérköpenyesek”, vannak alternatív módszerekkel dolgozók, és vannak sokan, akik nem is tudják, hogy valójában ők is gyógyítanak. Ők „csak” szeretettel, együttérzéssel, támogatással vannak embertársaik irányában. Velük beszélgetve kiderült, hogy a „hivatalos” orvosképzésben sehol, de még az alternatív módszerek oktatásában is elenyészően kevés esetben fordítanak arra figyelmet, hogy a gyógyító, segítő, támogató szakember miképpen tisztítsa meg magát energetikailag, hogyan húzza meg a határait, hogyan vonuljon vissza a saját életébe, amikor éppen nem gyógyít és segít.

Egy gyógyító, akár hivatásos orvos, akár bármilyen más módon segít, az emberekből a problémát kapja. Senki nem megy azért orvoshoz, hogy közölje: „dokikám, teljesen jól vagyok, szép az élet!”. Az orvos a fájdalmak, nyavalyák, elkeseredettség felületén találkozik másokkal. Ezeket az energiákat kapja.

Valamilyen szinten jól bírja, hiszen így tudott orvossá válni, különben inkább rózsakertésznek ment volna. Csakhogy nem lehet, és nem is kell a végtelenségig mindent kibírni! Ha nem tudjuk, hol van a teljesítőképességünk határa, tévedésünkért nagy árat fizetünk!

S hogy erről miért nem egy orvosi szaklapban írok, miért egy ilyen, sok és sokféle életű emberhez eljutó magazinban olvasol erről? Azért, mert ez a probléma nem csupán a „felkent” orvosok, gyógyítók gondja. Mindenki, aki empátiával, együttérzéssel és segíteni vágyással fordul szerettei, embertársai felé, kockázatot vállal, és kárt okoz magának, ha energetikailag nem tanulja meg helyén kezelni mások problémáit.

Jómagam akkor tapasztaltam meg, mibe keveredtem, amikor az első komoly pánikrohamos kliensemmel foglalkoztam. Nagyon rossz állapotban volt, nem kapott levegőt, nem volt képes zárt térben megmaradni (így a közeli parkban róttuk a köröket a hidegben), nem tudott aludni, enni. Igen, tudtam segíteni neki – de nagyon átéltem a helyzetét. Erre a beleélésre szükség volt ahhoz, hogy tudjak segíteni: kellett, hogy érezzen valamilyen kapcsolódást, hogy nem egy buborékban van, és én nem kívülről kiabálok valamit feléje, és kellett, hogy az ő helyzetéből, állapotából tudjak kiindulni.

Csak aztán, amikor hazament, este én is elkezdtem produkálni a tüneteit. Nem súlyosan, épp csak annyira, hogy feltűnjön, hogy kevés a levegő, hogy nem tudok nyugton ülni, enni, és aludni. Akkor jöttem rá, hogy magamra vettem az ő energetikai mintázatát. Pedig az nem az enyém! Nem is tudnék segíteni neki, ha magam is beállnék mellé pánikolni. Ahogy rajtam sem tudott volna a sebész segíteni, amikor a vakbelemet kellett kivenni, ha műtét helyett mellém fekszik, és együtt görcsölünk.

Tudatosítanom kellett tehát, hogy bármennyire is odafigyelek, ráhangolódom a másik emberre, annak nem az a célja, hogy átvegyem az ő mintázatát, épp ellenkezőleg, egy más mintázatból kiindulva kell őt „helyrehangolni”. És észbe kellett vésnem azt is, hogy amint a helyzet elmúlt, amelyben cselekedni tudok, le kell tennem a másik ember energiamintázatát.

A cselekvési pontunk ugyanis csak és kizárólag a jelenben van. Csak itt is most tehetünk valamit. Múltbeli vagy jövőbeli mintázatokhoz ne hangolódjunk, ne számoljunk velük, mert a múlt és a jövő lényegében nem létezik, tehát egy nem létezőhöz próbálunk igazodni. Azon túl, hogy felesleges, még káros is számunkra!

Ahogyan nagy vendégség után kiszellőztetünk, elmosogatjuk a poharakat, úgy kell tudatosan energetikailag is letisztítanunk magunkról a másik ember problémáját. Nem lelketlenség ez, hanem egészséges önvédelem, annak érdekében, hogy mi magunk cselekvőképesek, ezáltal segítőképesek legyünk és maradjunk.

Nem érzéketlenség azt, mondani, hogy „ez és ez NEM az én problémám!”

Nem én válok, hanem ő válik, nem az én gyerekem beteg, hanem az övé, nem én vagyok depressziós, hanem ő. Nem élhetem helyette az életét, nem cselekedhetem helyette, nem dönthetek helyette.

Saját – és emiatt az ő számára más – mintázatom megőrzése a kulcsa annak, hogy segíteni tudjak. Hogy miképpen? Találd meg azt a „rituálét”, amivel tudatosítani tudod magadban, hogy most pedig megtisztítod az energiameződet. Egy terapeuta hölgy arról számolt be, hogy kezdetben komoly „műsort” csinált magának: gyertyát és füstölőt gyújtott, mantrázott, tajcsi mozgássort végzett, mosakodott… mert szüksége volt erre. Aztán amikor az energetikai egyensúlyát megtalálta, és már képessé vált rá, hogy könnyen és gyorsan visszataláljon „önmaga középpontjához”, már elég neki egy kézmosás, ami higiéniailag egyébként is indokolt a munkájában, és közben tudatosan „energiamező-mosást” is végez.

Az az orvos, aki a pohár után nyúl, aki összeroskad mások kínja-terhe alatt, nagy valószínűséggel nem tudja letenni azt, ami nem is az ő csomagja. Az az orvos, aki elfásul, és nem is érdekli, mi a baja a betegnek, csak rutinból felír egy antibiotikumot, úgy védekezik, hogy ott is elzárja magát, ahol nyitottnak kellene lennie, így lényegében nem tölti be a szerepét. Egyik sem megoldás – valaki mindenképp sérül. És a laikus segítő is, például te, aki ezt olvasod, kitolhatsz magaddal, ha nem határolod le magadat kristálytisztán, és nem teszed rendbe a saját energiameződet.

Igen, segítsd és támogasd az embereket – de vigyázz magadra is. Áldozatot hozni és áldozattá válni nem ugyanaz!

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.