Ami képtelenség, az még nem lehetetlen
Figyeld meg, napjában hányszor hallod, mondod vagy legalább gondolod erről vagy arról, hogy „ez képtelenség”, „ez lehetetlen”. Figyeld meg, hogy érzed-e, tudod-e, használod-e a kettő közti különbséget. Mert óriási különbség van! Az emberek jó része mégis szinonimaként használja e két fogalmat.
Ami képtelenség, az nyilván lehetetlen. A „képtelenség” fogalmi körébe tartoznak az „én azt el nem tudom képzelni, hogy…”, „elképzelhetetlen”, a „nem igaz, hogy nem képes…” és hasonlók is. Na de nézzük, mi is valójában a képtelenség!
A magyar nyelv csodálatosan önmagyarázó rendszer: képtelenség esetén egyszerűen „nincs képünk” önmagunkra az eseményeknek arra a verziójára. Képtelenség az, amit nem tudunk elképzelni, azaz nem tudunk róla önmagunk számára képet alkotni. Azonban, ha elfogadjuk, hogy nem abszolútum az, ahogyan mi létezünk, akkor azért, mert számunkra képtelenség valami, még nem kell lehetetlennek tartanunk! Attól az még lehetséges, legfeljebb a fantáziánk nem elég gazdag ahhoz, hogy elképzeljük.
Mindenkinek vannak korlátai, bizonyos területeken és bizonyos szinten mindenki korlátolt. Ki ebben, ki abban, változó mértékben. Mindannyiunk számára vannak dolgok, amik a „képtelenség”, az „elképzelhetetlen” kategóriába esnek.
Emberi történelmünkre visszatekintve millió példát láthatunk arra, hogy térben és/vagy időben eltérő pontokat vizsgálva hány olyan dolog teljesen normális, elfogadott, létező itt és most, ami máshol és/vagy máskor elképzelhetetlen volt, képtelenség volt. Ezek a dolgok (hogy mást ne mondjak, a testhezálló farmernadrág, amit e sorok írása közben, nőként, viselek) akkor most lehetetlen, létezhetetlen dolgok?
Ma reggel hallottam egy beszélgetést a metrón: fiatalok valamilyen sportról beszélgettek, egy srác azt mondta egy lánynak: „már csak azt a kis előre szaltó kellett volna megcsinálnod, amúgy tök jó voltál”. A lány válasza: „de nem megy… egyszerűen nem látom a képet, hogy én azt megcsinálom”. EZ a képtelenség. Pedig a srác szavaiból (pár mondattal később kiderült, ő volt az edző) az derült ki, hogy az ő „képe” szerint a lány simán képes lenne megcsinálni azt a szaltót, tehát az nem volna lehetetlen.
Hogy mindez miért fontos emberi kapcsolatainkban?
Minden „képtelenség”, ha azt a „lehetetlen”-nel azonosítják, korlátoltságunkat erősíti. A korlátok pedig elválasztanak egymástól. Ezek miatt a korlátok miatt nem tudjuk megérteni a rémült áldozatot, aki nem sikított és nem szaladt el, és ítélkezünk felettük azzal, hogy „nem hiszem el, hogy nem képes visszaszólni, visszaütni, elmenekülni”.
Ezért nem értjük, hogy a másik miért tesz vagy nem tesz valamit, ami szerintünk teljesen a helyzethez illő és eredményes lenne. Akármelyik oldalon is áll a „képtelenség”, ott az a bizonyos tett lehetetlen. Csak ott, de ott teljesen. Akár arról van szó, hogy szerinted a másiknak meg kellene tennie valamit, de az az ő számára képtelenség, tehát nem fogja megtenni, akár arról, hogy megtesz valamit, ami pedig szerinted képtelenség – s mint ilyen: lehetetlen választás, csalódás, felháborodás, meg nem értés lesz az eredmény. Egyik sem olyasmi, ami közelebb hozna egymáshoz.
A „képtelenség” tehát felfogható szubjektív, lokális „lehetetlen”-ként is. Akinek nincs képe valamiről, annak a számára az képtelenség ÉS egyben lehetetlen is. Ezzel nincs is baj.
Van azonban két dolog, amiben fejlődhetünk, erősödhetünk: egyrészt fejlesszük a fantáziánkat, és teremtsünk képeket. Igenis, képzeljük el az elképzelhetetlent! Mit gondolsz, miért szerepel a legtöbb spirituális tanításban így vagy úgy a vizualizáció, az imagináció?
Másrészt pedig tartsuk folyamatosan szem előtt, hogy a mi világunk, a mi világlátásunk, a mi képtelenségeink és lehetetlenségeink csak a mieink. Nem abszolútum, csak a létezés egy lehetséges verziója. Mindenki másnak is megvan a maga verziója. Bármilyen képtelenségnek tűnik is.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
